Tirol, nem turul

Magyarország

1975 : … ezüstmetál Mercedes állt meg házunk előtt … 

... nagybátyám érkezett Németországból … ruhát és finomságot hozott …

"Az elmúlt néhány évben kiálltuk a kedvezőtlen nemzetközi gazdasági környezet próbáját. Megállítottuk az eladósodás folyamatát, visszaállítottuk az ország hitelképességét, és némileg javítottunk az eredményeinken is. Mindez azt bizonyítja, hogy társadalmunk politikai és gazdasági alapjai szilárdak."

Orbán Viktor, évértékelő beszéd, 2013.február 22.

Kádár János interjúja a TIME-ban, 1986. augusztus 11.

 ELŐSZÓ

Elemzésünkben Magyarországot a centrum-periféria kontextusban vizsgáljuk, megatrendeket figyelünk. A folyamatokat szigorúan pragmatikus megközelítéssel értékeljük. Nem ideológiákban, baloldali vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív, nemzeti vagy nem nemzeti paradigmákban gondolkodunk. Ez a feltétele annak, hogy pragmatikus válaszok szülessenek. Szándékunk annak bemutatása, hogy véleményünk szerint Magyarország hol van most, merre tart, hova juthat.

Az érdekel minket a gazdasági, társadalmi, állami élet folyamatainak vizsgálatakor, hogy a tendencia a centrum vagy a periféria felé mutat. Nem misztikus, elvtelen centrumimádásról van szó. Amikor centrumot mondunk, irányra, mintára, színvonalra gondolunk, amit a legfejlettebb európai társadalmak az egyéni életminőség, a közszolgáltatások minősége, a politikai kultúra, a közmegegyezés, a társadalmi béke, az emberi méltóság tisztelete terén elértek. Ezek az értékek összefüggnek, oda-vissza hatnak, feltételezik egymást, ezért egyszerre, egyidejűleg kell erőfeszítéseket tenni mindegyikért. Magyarország számára ez a mérce, ez a kihívás.

Magyarország most

Anakronisztikus gazdasági-társadalmi modell épül. Szűk elit, vékony középosztály, óriási leszakadó tömeg. Ez Közép-Ázsiában vagy Dél-Amerikában nem lógna ki a sorból. A jogállam módszeres lebontásának lehetünk tanúi. A félfeudális viszonyokat idéző társadalomkép erőltetése rombolja a társadalmi kohéziót és rontja a gazdasági kilátásokat: a tekintélyelvűség felélesztése, új arisztokrácia, új burzsoázia, új főhivatalnoki kar kiépítése, új dimenziójú korrupció és nepotizmus… Üdvözöljük az osztálytársadalomban!

A paternalista államban a lojalitás a siker záloga. Nehezebb versenyhelyzetben elérni valamit a piacon, mint lojalitásért kapni valamit az államtól – ebben a játszmában választó, oligarcha és politikus egymásra talál. Az alattvalói magatartás jutalmazása megszilárdítja az egyéni kijárás rendszerét. Mennyi valódi teljesítmény vész el így társadalmi szinten? Destruktív spirál indult be a mindennapi érintkezésekben, a viselkedésekben, a működési mechanizmusokban, az értékekben.

A társadalmi mobilitás megakasztása gazdaságilag és szociálisan kontraproduktív: a közoktatás állami-klerikális bekebelezése, az évek óta tartó forráskivonás az egyébként szétaprózott felsőoktatásból, a keretszámok szűkítése nem egy tudásalapú társadalom irányába mutatnak. Az „agyelűzés” már az egyetemi felvételi előtt megkezdődik.

A gazdaság stagnál, a növekedési potenciál nulla körül ingadozik, a munkanélküliség magas szinten beragadt és kivándorlás nélkül a duplája lenne, a beruházási ráta évtizedes mélyponton van. Nincs konvergencia a centrumhoz – az elmúlt száz évben sem volt közeledés-, pedig ez minden társadalmi áldozathozatal, erőfeszítés, átalakítás deklarált célja. A felzárkózási kísérletek – pl. a szocializmus idején az erőltetett iparosítás a többi szektor egyidejű zsigerelésével, vagy a rendszerváltás után napjainkig a keresletoldali eszközrendszer helytelen és elméretezett alkalmazása, vagy az elmúlt évtizedben az adósságállomány növelésével járó, ám szétporladó költségvetési stimulusokkkal és a külföldi kölcsöntőkén alapuló fogyasztással meghajtott növekedés – csak időleges és látszólagos eredményeket hoztak. Lemaradásunk nem csökkent.

A társadalmi jólét növekedésének feltételrendszerét a nemzetközi folyamatok mellett elsősorban a mindenkori kormány alakítja a centrum-periféria viszony által szűkre szabott keretrendszeren belül. A kormányzástól függ, hogy a lehetőségek felső sávjába kerül egy ország, vagy a periféria szélére.

Magyarország jelenleg észak-nyugat helyett pálinkás magabiztossággal dél-keleti irányba tart.

A növekedés forrásai kiszáradtak: nincs beruházás, nincs fogyasztás, nincs hitelkínálat, nincs hitelkereslet. A nemzetközi folyamatokban és a jó időjárásban csak bízni lehet. Arab sejkek, kínai mandarinok, ázsiai despoták nem adnak lendületet. Mégiscsak citrom az a magyar narancs.

A tőkeerő terén és az innovációs versenyben a centrum, a munka mennyiségi kínálatában és árában a távoli periféria diktál. Összességében a termelési tényezők várható alakulása nem teszi lehetővé a felzárkózást a centrumhoz.

Az átmeneti élénkülések eredményeit a periodikus válságok megsemmisítik. Gazdaságtörténeti tény: az esetleges, gyenge, pár évtizednyi konvergenciát rendre masszív divergencia követi: I. világháború – II. világháború – olajárrobbanások – a keleti blokk felbomlása – adósság- és hitelválság.

Magyarország számára a reális cél a leszakadás mérséklése, a régiós – félperifériás - szint megtartása.

ÁLLAM

Demokratikus máz alatt autoriter rezsim épül, a fékek és ellensúlyok rendszere formális. A látszat fenntartására az európai uniós pénzek miatt égető szüksége van a hatalomnak. Közösségi beruházás jóformán csak európai kohéziós alapból van. A kormány minden vitatott intézkedésére nyugat-európai példákkal hozakodik elő, és kettős mércét emleget. A csúsztatás ott van, hogy a kiragadott intézkedéssel szemben az adott országban fékek és ellensúlyok működnek. Magyarországon szinte minden intézkedés egy irányba mutat: a hatalom erőfölényét építi ki. Tehetséges ifjú jogászok kínosan ügyelnek a törvény betűjére, hogy a szellemét megkerülhessék.

A magyar kormány lényegében azt kommunikálja, hogy a hidrogén-klorid (HCl, vízben oldva sósav) nem mérgező gáz, hiszen a hidrogén szerepel például a vízben, a klór pedig szerepel a konyhasóban, és ezek miatt senki sem aggódik. A kormány nem is érti a vegyésztársadalom figyelmeztetéseit, és határozottan elutasítja a kettős mércét.

A jogállam aláásása azonban nem csupán a demokrácia alapelveit sérti, hanem a befektetések biztonságát is veszélyezteti, a befektetési hajlandóságot csökkenti, kifejezetten megakasztja a külföldi működőtőke beáramlását, rontja a gazdasági kilábalás esélyét:

• Gyakorlatilag kézi vezérléses egypártrendszer működik, a feszesen szervezett állampárt dominál a pártállamban.
• Parlamenti kontroll nincs.
• Köztársasági elnöki kontroll látszólagos, a máz része.
• Alkotmánybírósági kontroll névleges, hatáskörét folyamatosan szűkítik, és 2013-ban a pártkatonák többségbe kerülnek. Egy ilyen összetételű alkotmánybíróságnak már tetszeni fog pl. a választási regisztráció. 
• A bíróságok függetlensége kétséges. Az OBH elnöke a miniszterelnök bizalmasa (9 évi mandátummal). 200 bíró „nyugdíjazása” alkotmányellenes, nyilvánvaló tisztogatási akció.
• Az ügyészség függetlensége kétséges. A legfőbb ügyész a miniszterelnök bizalmasa, pártkatona (9 évi mandátummal). 100 ügyész "nyugdíjazása" alkotmányellenes.
• A médiahatóság adminisztratív és gazdasági eszközökkel fojtogatja az ellenzéki médiát. Vezetője a miniszterelnök bizalmasa (9 évi mandátummal), a hatóság tagjai mind kormánypártiak, mandátumuk szintén 9 évre szól.
• A Magyar Nemzeti Bank gyakorlatilag a kormány egyik minisztériuma. A Monetáris Tanács elsődleges feladata immár a kormány „élénkítő” politikájának támogatása. Vékony jég. Az árfolyam elszabadulását megakadályozó devizatartalékot ugyan nem lehet egyszerűen „elégetni”, de ha a kormány a forintjaiért túl sok devizát vásárol az MNB-től – pl. ha nem akar, vagy nem tud külföldről friss devizához jutni -, akkor vészes szintre kerülhet a tartalék. A monetáris finanszírozást szerencsére uniós jogszabály tiltja.
• Az Állami Számvevőszék elnöke pártkatona, mandátuma 12 (!) évre szól.
• A Költségvetési Tanács szerepe jelentéktelen. Viszont (!) az új alaptörvény szerint, ha az ország költségvetését tárgyév március 31-ig nem fogadja el a parlament, akkor a köztársasági elnök feloszlathatja az országgyűlést. Egy ellenzéki győzelem esetén pedig kritikussá válhat a helyzet, ha a költségvetés elfogadását az előző kormányhoz hű Költségvetési Tanács megakadályozza.
• A választási rendszer átalakításának minden eleme a hatalmon lévő pártnak kedvez. A másfél-kétmilliós kormánypárti választótömeg újból kétharmados parlamenti túlerőt eredményezhet, mivel az ellenzék darabokban van. A kormánypárt számíthat a határon túliak szavazataira is százezres nagyságrendben. A választási regisztráció bevezetésének ötletét újra elővehetik 2014 után, hogy az anyagilag kisemmizett, apátiába esett tömegek jelentős részét végleg kizárják a döntéshozatalból.
• A hatalomgyakorlás minden szintjén jellemző a tekintélyelvű vezetés, az erőfölénnyel való visszaélés, a kiszorítás, a cinizmus. Az államapparátusban erősödnek a személyi függőségek, mindenki a utasítást várja, mielőtt bármit tenne. A kézenfekvő, hatékony és gyorsan kivitelezhető megoldásokat is halasztják felső jóváhagyás nélkül. Nem a szakmaiság, a törvény, hanem a fortélyos félelem igazgat. A túlcentralizált rendszerek lelassulnak, az össztársadalmi veszteségek nagyok.

Csak emlékeztetőül: volt már arra példa a történelemben, hogy az intézmények látszólag a helyükön voltak, de a kinevezések révén valójában egyetlen akarat érvényesült. A társadalom végül nagy árat fizetett.

„…  alkotmányos úton fogjuk megkísérelni a meghatározó többség megszerzését a törvényhozó testületekben, hogy abban a pillanatban, amikor ez sikerül, az államot olyanná formáljuk, amilyen az eszméinknek megfelel.“ Adolf Hitler, 1930

Hitler 33 százalékos választási eredménnyel lett kancellár, mert a másik 67 százalék egymással vitázott.  A vezér a saját embereivel töltötte fel az alkotmányos intézményeket. A felhatalmazási törvény alapján Hitler rendeleti kormányzást valósított meg, semmilyen ellensúly nem működött. Természetesen nem gondoljuk, hogy a mai Magyarországot a náci Németországgal lehetne összehasonlítani. Mindössze arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy veszélyt jelent, ha a hatalom minden érdemi kontrolltól megszabadul.

GAZDASÁG

1. Bruttó hazai termék (felhasználás szerint): GDP = háztartások fogyasztása + kormányzati fogyasztás + beruházás + nettó export

GDP = C + G + I + NX (NX: nettó export = export-import)

Jelenleg és középtávon:

„C” csökken: folyik az adósságállomány leépítése, sokan nem tudnak, mások nem akarnak költeni;

„G” csökken: itt is folyik az adósságállomány leépítése illetve féken tartása, a GDP 3 százalékának megfelelő EU-s transzferek nélkül nagyobb lenne a zuhanás; állami beruházás szinte kizárólag eu-s pénzből indul;

„I” csökken: a tőketulajdonosok bizonytalanok a piaccal és bizalmatlanok a kormányzással kapcsolatban;

„NX” pozitív, de nem ellensúlyozza az előbbiek csökkenését. Továbbá, ha „C” és „G” növekedne, az erősítené az importot, tehát „NX” csökkene. Az „I” esetleges erősödése is először az importot növelné, így az csökkentőleg hatna „NX”-re, amíg a beruházások termőre nem fordulnak.

A rossz gazdasági eredményeket a kormányzat folyamatosan európai válsággal és világválsággal magyarázza, miközben a legfontosabb gazdasági partnereinknél - Németország, Ausztria - és régiós versenytársainknál - Lengyelország, Szlovákia - évek óta növekedés van.

Végeredményben a GDP stagnál, ezzel nő a lemaradásunk a centrumtól, sőt a „visegrádi” országoktól is.  Növekedés nélkül az adósságállomány a kamatozás miatt előbb-utóbb kezelhetetlen szintre ér, egyre nagyobb részt kell kipréselni a gazdaságból a törlesztésre. Ráadásul jelentős a GDP-GNI-rés, tehát a rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem (GNI) a stagnáló-csökkenő összterméknél is még 6-7 százalékkal kevesebb! A különbség javát azok a kifelé fizetett kamatok és kivont profitok teszik ki, amelyeket a külföldi tőketulajdonosok nem kívánnak Magyarországon újra befektetni. Néhány százalékos GDP-GNI-rés természetesnek tekinthető egy feltörekvő, nyitott gazdaságban, a nagyobb rés azonban menekülésre utal. Ennek van piaci oka is, de a fő ok a „kurucos” kormányzás, amely ellenséges jogszabályi és gazdasági környezet megteremtésével fokozza a bizonytalanságot. Egyes szektorok kifosztásával addig ment a kormány, hogy működését „betyáros” kormányzásnak is nevezhetjük.

A közvélekedéssel ellentétben az egy főre jutó külföldi működőtőke (FDI: foreign direct investment) tekintetében hazánk a maga 6400 €/fő-s FDI-állományával (2011) - európai összehasonlításban – gyengén ellátott, ha úgy vesszük, alig-alig gyarmatosított ország. (A 2012-es jelentős FDI-beáramlás félrevezető, mert azzal szemben jelentős tőkekiáramlás is áll, tehát jelentős részben "átfolyó" tőkéről van szó. Munkahelyteremtő beruházás alig történt.) Érdemes megnézni a kisebb és a hozzánk hasonló méretű, nyitott gazdaságú országok vonatkozó adatait.

Táblázat: egy főre jutó külföldi működőtőke-állomány 2011-ben:

(forrás: saját táblázat interneten hozzáférhető adatok alapján):

Mindenki maga döntse el, melyik ország a vonzóbb: az erősen megszállt Svédország, Hollandia, Norvégia (26.000-28.000 €/fő), a leigázott Svájc (52.500 €/fő), a rabszolgának számító Luxemburg (150.000 €/fő), avagy a nálunk is szabadabb Bulgária, Litvánia, Románia (2500-5000 €/fő), és a szinte teljesen független Görögország (2035 €/fő). Utóbbiak sikeresen ellenálltak a külföldi karvalytőke támadásainak. Mindazonáltal nem hallani olyan híreket, hogy norvég menekültek lepik el a görög kikötőket.

Egyértelműen látszik, hogy a magyarországihoz hasonló népességű, kis belső piaccal rendelkező, nyitott gazdaságú országok esetében az egy főre jutó GDP és az egy főre jutó FDI értékei szoros pozitív korrelációban állnak - függetlenül az ok-okozati viszony erősségétől, a viszony oda-vissza ható irányától, a bonyolult kölcsönhatásoktól. Ebből kifolyólag egy felelősen gondolkodó kormánynak mindent el kellene követnie az FDI állományának növeléséért. Most ennek az ellenkezője történik.

Világos, hogy egy fejletlen országban a fő probléma a hazai tőke gyengesége, így viszonylag kevés külföldi tőke is aránytalanul soknak tűnik hazafias szempontból. Populista politikusok ebből a látszatból politikai hasznot ugyan húzhatnak, de a külföldi működőtőkét elijeszteni gazdasági öngyilkosság. A „nemzeti” politizálás végső soron nemzetellenes.

Ahol a hazai tőkéből nincs beruházás - egyébként a háztartások megtakarításait is maga az állam szipkázza el a vállalkozó szféra elől a mesebeli kamatígéretekkel -, ott csak a külföldi működőtőke mentheti meg az országot a végleges lecsúszástól. Felelőtlen politika, vagy szerencsétlen helyzet, ha egy ország nem tud elég sok FDI-t vonzani. Az viszont bűn, ha a politika alvilági módszerekkel a meglévőket is kiűzi.

A piacokat az állam csak szabályozza, de ne lépjen tulajdonosként - főleg nem a külföldiek "kivásárlásával" - a piacra, ami fölösleges tőkelekötést és pazarló, lomha működést jelent, tehát a társadalmi erőforrások pocsékolását. Ez különösen érvényes a monopolisztikus piacokra, ahol a fogyasztók kiszolgáltatottságát az állam szabályozóként és döntőbíróként csökkentheti az - akár külföldi tulajdonú - szolgáltatókkal szemben. Viszont ha a szolgáltató, a szabályozó és a döntőbíró is maga az állam, az olyan nyomasztó túlhatalmat jelent, amellyel szemben a fogyasztó teljesen tehetetlen. A szolgáltatás minőségét, az ár-érték arányt már senki sem kontrollálhatja hatékonyan, minden az állam jóindulatától és gondosságától függ. Ki ne emlékezne a szocialista nagyvállalatok lepusztulásának tanulságos történetére?  

A stratégiai partnerség rendszere a kézi vezérlős pártállami időket idézi. A legbölcsebb központ sem képes a gazdaság ezernyi rezdülését érzékelni és irányítani, ezért az ilyen rendszerek bukásra vannak ítélve. A társadalmi ár nagy. Ahogy a különadók szelektív kivetése torzítja a piaci folyamatokat, úgy a kedvezmények szelektív odaítélése sem piacbarát lépés. Nem a piac allokál. A stratégiai partnernek – Vito Corleone hangján - azt súgja az állam: ha úgy teszel, ahogy elvárom, nem esik bántódásod, talán cukorkát is kapsz. A vállalatvezető pedig érti: ha nem ül az asztalnál, lehet, hogy őt eszik. A termelési riportok és a látványos aláírások leginkább a közszolgálati híradónak szólnak.

2. Az össztermék növekedése a termelési tényezők alakulásától függ:

termelési függvény: {tőke (K); természeti tényezők (N); munka (L); technikai haladás (λ)}

f(GDP)={K;N;L;λ}

Vegyük sorra a tényezőket:

2.1. Belföldi tőke, külföldi tőke, működőtőke, kölcsöntőke (K)

2.1.1. A belföldi nemzeti tőke nem tud érdemben nőni az állam, a vállalatok és a háztartások adósságállománya, valamint a gyenge megtakarítási képesség miatt.

Bár megoszlanak a vélemények a kötelező magánnyugdíjpénztárak létrehozásával, működésével  és szabályozásával kapcsolatban, a szándék mindenképpen jó volt: a megtakarítások növelése és előgondoskodás. Az állam végül felajánlotta - Vito Corleone hangján -, hogy megvédi a nyugdíjakat, ha a pénztártagok átadják a perselyt. A tagok többsége megértette, hogy ez visszautasíthatatlan ajánlat. Az biztosnak tűnik, hogy a felhazmozódott nyugdíjpénztári vagyont -  ha már szintén vitatható módon államosították - teljes egészében az államadósság csökkentésére kellett volna fordítani. Ennek lett volna a legnagyobb haszna nemzetgazdasági szinten. A nagyjából 3000 milliárd forintnyi pénztári vagyon és az éves szinten 300-400 milliárd forintnyi "visszaállamosított" tagdíjak együtt csaknem 13-14 százalékponttal csökkenthették volna az államadósság rátáját, ami mostanra a lényegesen könnyebben  finanszírozható 66 százalék körül állhatna. Ezzel szemben a nehezen értelmezhető energetikai függetlenség jegyében zajló államosítások és a felső középosztálynak kedvező fiskális lazítások  nemzetgazdasági szintű haszna szétporlad, az államadósság terhei pedig folyamatosan nőnek.

Az „erős középosztály” szlogenjével bevezetett lineáris jövedelemadó-rendszer „fejlődő” világra jellemző különbségeket gerjeszt, a közterhek elosztása vonatkozásában erkölcstelen, lényegében a főhivatalnoki, államigazgatási „felső-középosztály”, a „szpáhik” közpénzen történő megvásárlásának eszköze. Szándékolt, vagy nem szándékolt mellékhatásként a nagyvállalatok magasabb beosztású alkalmazottainak is kedvez, némi kárpótlásként azért, hogy a nyugdíjpénztári megtakarításaikat elkonfiskálta a kormány. A hazai terméket fogyasztó és az itthon megtakarító "erős középosztály" létezése azonban nemcsak Magyarországon, jellemzően az egész periférián illúzió.

A személyi jövedelemadó kiengedésével felszabaduló százmilliárdok nem találják meg az utat a "középosztálytól" a vállalatokig sem a fogyasztási, sem a megtakarítási ágon. A csekély megtakarítást is az állam hitelkereslete szívja el a vállalatok elől. Akinek az egykulcsos szja jóvoltából van mit megtakarítania, az szédületes kamatozású állampapírt vesz, amiből az állam az egykulcsos szja által ütött gigantikus lyukat tömködi. Így megy ez körbe-körbe, amíg valami nem kerül a küllők közé. Az egykulcsos szja miatt keletkező költségvetési hiányt a kötvénykibocsátáson kívül a hitelezésre, beruházásra, innovációra képes külföldi vállalatok, bankok fosztogatásával teremti elő a kormány, amivel tovább súlyosbodik a beruházási helyzet. Az aggregált kereslet pedig azért csökkent, mert a társadalom többségének jövedelmi helyzete reálértelemben romlott.

Az egykulcsos szja-rendszer gazdaságösztönzés szempontjából tehát hatástalan, az erre való hivatkozás csak a valódi szándék leplezését szolgálja.  Az egykulcsos szja a jelenlegi kormányzat egyik legsúlyosabb gazdaságpolitikai tévedése, amihez társadalompolitikai-ideológiai okból és hatalompolitikai megfontolásból ragaszkodik.

Az egykulcsos szja mögött húzódó ideológia leképeződése egy olyan „nemzeti középosztály”-on alapuló társadalmi modell, ami már száz éve is avítt volt Európában. Az pedig a hatalomgyakorlás szempontjából célszerű, hogy a politikai osztály és az államapparátus nagykanállal ehessen a fazékból. Rég nem látott cinizmus tükröződik abban a perverz redisztribúcióban, amit a jelenlegi kormány működtet.

2.1.2. A külföldi működőtőke (FDI) kerüli az országot (a 2012-es kiugró FDI-adat döntően átfolyó tőkének köszönhető). A korábban befektetett külföldi működőtőkék által indukált profitáramlások egyenlege természetesen a centrumnak kedvez. Számottevő profit – tőkefelhalmozó képesség - a külföldi tulajdonosoknál keletkezik. A periférián emiatt a bruttó nemzeti jövedelem (GNI_p) kisebb a bruttó hazai terméknél (GDP_p), ami vásárlóerő-paritáson és fejenként (konkrétan Magyarországon) 2-szer, abszolút pénzben (és globális világunkban igazából ez számít) 4-szer alacsonyabb az európai centrumban előállított összterméknél (GDP_c). A reláció megfordíthatatlan: az átlagosan 1,5%-2,5 %-os növekedési ütem az utóbbi másfél évszázadban nagyjából együtt mozgott a két régióban, és változásnak nincs jele.

GNI_p< GDP_p<< GDP_c< GNI_c

Továbbá a centrum államadósságát lényegében a centrum megtakarítói finanszírozzák, és ezért a finanszírozásáért az alacsony kockázat miatt a centrum államai gyakorlatilag nem fizetnek reálkamatot. A periféria államadósságát is döntően a centrum megtakarítói finanszírozzák, a periféria azonban folyamatosan 2-3-4 százalékos reálkamatot fizet ezért a finanszírozásért a magasabb kockázat miatt.

A külföldi kölcsöntőkék kamatai is a centrum felé áramlanak.

A perifériába irányuló kohéziós transzferek ezt csak részben ellensúlyozzák. Ezen pénzek felhasználása egyébként elméletileg sem növelheti a periféria hatékonyságát, mert döntően nem a piac allokál, hanem a – korrupcióval erősen fertőzött – bürokrácia. Kifejezetten káros egy nemzetgazdaságnak, hogy számos vállalat a pályázást, az egyéni kijárást gyakorolja, nem a piaci alkalmazkodást. Ez is egy olyan mechanizmus, ami konzerválja a periféria hátrányát.

Az európai centrum - a puritán Észak-Nyugat - valójában nem is költhet többet a szükséges minimumnál az elmaradottabb déli és keleti régiók konvergenciájára, mert akkor maga is lemarad az észak-amerikai és az ázsiai centrumokkal szemben. Ez országon belül is így működik: Észak-Magyarország nem konvergál Közép-Magyarországhoz, Szicília nem konvergál Lombardiához, és Kína belső területei sem konvergálnak Pekinghez, hanem biztosítják a kimeríthetetlen, olcsó munkaerő-kínálatot a centrumok számára. A centrumnak jól jön a jóléti olló által generált migráció a perifériáról.

Egy ezer éves kérdés: mikor érjük utol a nyugatot?

Nem vagyunk lojális intézet, amelyik sok pénzért előzési pályákat számolgat az ötéves tervek hangulatában, ezért - csak most - ingyenesen megadunk egy utolérési dátumot (bár legbelül tudjuk, hogy nem létezik ilyen):

(A modell statikus, mivel nem veszi figyelembe azt a körülményt, hogy a régiók gazdasági erejének közeledése megával vonja a vásárlóerő-paritás kiegyenlítődését. Ez azt is jelenti, hogy a közeledés folyamata valójában jobban elnyúlik, mint amit a statikus modell alapján kiszámolunk. Most az egyszerűség és a szebb eredmény érdekében használjuk ezt a képletet. Egy dinamikus modellben a periféria növekedési grafikonja nem metszi a centrum növekedési grafikonját, hanem csupán nagyon lassan közelíti. A modellünkben nem számolunk a periodikus válságok visszarendező hatásával sem (amikor általánban visszaáll az eredeti távolság), hogy ne vegye el végleg a kedvünket.)

A centrum GDP/fő_c értéke 2-szerese a periféria (Magyarország) GDP/fő_p értékének:

(1)  GDP/fő_c  = 2 * GDP/fő_p (vásárlóerő-paritáson)

Az európai periféria éves növekedési üteme (r_p) legyen hosszú távon 1,5 %, ami – az elmúlt 150 év tapasztalatai ellenére – optimistán másfélszerese a hosszú távon lassuló centrum 1 %-os növekedési ütemének (r_c).

Az n-edik évben a GDP/fő így néz ki a két régióban:

GDP/fő_c * (1+ r_c)ⁿ    és   GDP/fő_p  * (1+ r_p)ⁿ    

Azt szeretnénk, hogy ez a két érték egyenlő legyen az n-edik évben, ami az utolérés éve:

(2) GDP/fő_c * (1+0,01)ⁿ = GDP/fő_p  * (1+0,015)ⁿ     //  helyettesítünk az (1) egyenlet alapján:

(3) 2 * GDP/fő_p * (1+0,01)ⁿ  = GDP/fő_p  * (1+0,015)ⁿ    //  osztunk  GDP/fő_p  -vel:

(4) 2 * 1 * (1+0,01)ⁿ  =  1 * (1+0,015)ⁿ    // rendezünk: osztunk (1+0,01)ⁿ   -nel 

(5) 2 = (1,015)ⁿ / (1,01)ⁿ  = ((1,015) / (1,01))ⁿ  = (1,015 : 1,01)ⁿ   // osztunk a zárójelen belül:

(6) 2 = 1,00495 ⁿ    //  keressük n-t, vagyis a 2-nek az 1,00495 alapú logaritmusát:

log_1,004952  =  n  = 140,36 év

Vagyis tartósan kedvező körülmények között – és meg kell jegyeznünk, az elmúlt 150 évben nem volt ilyen tartós helyzet - nem is tart egészen másfél évszázadig, amíg Magyarország utolérheti a centrumot. Nagy buli lesz 2153. július 20-án.

Ne legyünk komolytalanok!

Elég megcélozni az EU átlagát, aminek jelenleg a 62 százalékán állunk. A képlet így néz ki: mivel 100% : 62% = 1,6 , ezért

log_1,004951,6  =  n  = 95,18 év

Vagyis tartósan kedvező körülmények között nem is tart egészen egy évszázadig, amíg Magyarország utolérheti az EU-átlagot. 2108. június 26-án nagy buli lesz.

Ha a növekedési rátánk kitartóan 3% lenne, miközben a környezetünké és a legfontosabb gazdasági partnereinké csak 2% – tehát évtizedeken keresztül az uniós növekedési átlag fölött növekednénk 50 százalékkal, amire a történelemben még nem volt példa -, akkor is 50 év lenne az időtartam, mialatt megközelítenénk az EU átlagát az életszínvonal tekintetében. A tartósan 3 %-os növekedést azonban gyakorlatilag kizárhatjuk - ha őszinték vagyunk.

Az EU átlagának elérése már csak azért is bűvészmutatvány lenne, mert az egy dinamikus nagyság, egy felfelé mozgó célpont. A velünk egy pályán versenyző összes többi ország tolja felfelé az átlagot. Recesszió idején – amiből mi biztosan nem maradunk ki - csökkenhet az átlag. Egy bármilyen átlag elérése azt feltételezi, hogy miközben mindenki állva bámészkodik, mi ludovikás huszártiszt módjára elnyargalunk.

Előzési és utolérési tündérmesével a politikai vezetők nem áltathatják tovább a társadalmat. Hamis illúziók számos rossz választáshoz vezettek eddig is. A „jóléti rendszerváltás”, a „hét százalékos növekedés” az „egymillió új munkahely” mind olyan ígéret, amiben csak csalódni lehet.

Táblázat: GDP változása Magyarországon és Ausztriában 1960-2012-ig:

(forrás: saját táblázat a KSH és a WKÖ (Wirtschaftskammer Österreich) adatai alapján):

A GDP volumenének változását mutató grafikonok egyértelműen mutatják, hogy az elmúlt fél évszázadban nem történt közeledés Ausztria és a Magyarország között. Sőt, nőtt a különbség: az osztrák GDP 1960 óta csaknem 4,5-szeresére, a magyar GDP csak 3,8-szeresére nőtt, és jelenleg az olló éppen tovább nyílik. Az abszolút különbség egy főre vetítve, euro-ban mérve nagyjából négyszeres volt 2012-ben csakúgy, mint 1960-ban.  A 70-es években – elzárva a világpiactól, az olajárrobbanás közvetlen hatásaitól megkímélve - Magyarország gyorsabban tudott fejlődni, mint Ausztria, ám ez a modell nem bizonyult fenntarthatónak. A megtorpanás és zuhanás évtizedei után a 2000-es években élénkülést láthattunk, ami főként a beáramló külföldi működőtőkének és kölcsöntőkének volt köszönhető. Amikor különböző okokból a külső források elapadtak, a magyar növekedés is elakadt. Ha hiszünk a szemünknek: nincs konvergencia. A grafikonok divergálnak.

A mélyben komoly erők hatnak, amik nem engednek felemelkedni a trendvonalról. Ez a realitás, lényegében ezer éve. A társadalom igényeit is a realitásokhoz kellene igazítani, ha nem akarjuk, hogy tovább romoljon a helyzet. Populista politikával viszont nagyobb lesz a baj. Ezt kellene a társadalom elitjének belátnia, és ezt kellene a társadalommal is megértetni. Nem a felzárkózás már a tét, hanem a leszakadás megállítása.

Az aktuális magyar gazdaságpolitika a centrum-periféria folyamatokon túl is gyengíti a növekedési potenciált: voluntarista, etatista, befektetés ellenes. Túlzott és improduktív az állami tőkeallokáció: termelő és szolgáltató cégek államosítása, stadionépítés, valódi verseny nélküli közbeszerzések, állami földek tényleges verseny nélküli bérbeadása és főleg a vele járó uniós pénzek átjátszása a hűbéreseknek, trafik-osztás lojalitásért, stb.stb.stb..

A közműcégek és energetikai cégek államosítása egyben ezek várható leépülését is jelenti (lásd: BKV, MÁV, az egész szocializmus). Felszámolandó cégek megmentése politikai indíttatásból, vagy a tulajdonos jó kormányzati kapcsolata miatt, továbbá a közműdíjak erőszakos csökkentése a szocialista-paternalista állam újjáéledését jelentik, ami valaha már működésképtelennek bizonyult. Megvan annak a szocreál bája, ahogy a jószívű vezető gondoskodik népéről. A társadalomban pedig erős a fogadókészség. A populista rendelkezések fő célja nem is egyszerűen a szavazatgyűjtés, hanem a közműcégekbe befektető külföldiek kiutálása az országból. Az esetleges anomáliákat lehetne kulturáltan is szabályozni, de nem ez a cél. Közeleg a pillanat, amikor a kormány – Vito Corleone hangján - visszautasíthatatlan ajánlatot tesz az üzletrészekre.

Egyébként a "rezsicsökentés" legfőbb haszonélvezője az a réteg, amelyik az egykulcsos szja által már jelentős többletjövedelemhez jut, mivel a valószínűleg sokkal nagyobb rezsiköltségnek a 10 százaléka is sokkal nagyobb, mint a szegényebb háztartások esetében. Végeredményben a szociális különbségek ezáltal is tovább nőnek. A felső középosztály többlettjövedelme és többlet-rezsimegtakarítása - mint  már láttuk - nem élénkíti a magyar gazdaságot sem a fogyasztási, sem a megtakarítási ágon, hanem hosszabb külföldi nyaralásban és új, német gyártmányú gépkocsiban testesül meg. Helyesebb lenne egy szociálisan jól célzott, fenntartható támogatási redszer kialakítása, ami egyúttal nem riasztja el a befektetőket sem. Megállapítható tehát, hogy a kormánypárti képviselők havi tízezres nagyságrendben csökkentették a saját rezsijüket, miközben havi néhány ezer forint/háztartás költségen - persze a közműcégek pénzéből - százezernyi hálás szavazóval növelték választónépük nagyságát. Már majdnem gratulálnánk is a hatalomtechnikai bravúrhoz, ha ez az intézkedés nem jelentene egyben egy újabb csapást a befektetési hangulatra. Befektetések nélkül pedig - főleg külföldi befektetések nélkül - nem lesz Magyarországon gazdasági talpraállás.

A beruházások aránya a GDP-hez mérten 15-17%-ra esett (optimális 20-24% lenne). A beruházások volumene közelíti az 1999-es szintet, és ami még sajnálatosabb, az 1979-es (!!!) szintet is. (lásd grafikon)

1979-től lényegében 15 éven keresztül csökkent a beruházások volumene. Ez egyik oka és indoka volt a rendszerváltásnak az egész keleti blokkban. Az 1995–öt követő 10 év a külföldi működőtőke és kölcsöntőke bevonásán alapuló beruházási fellendülés – és GDP-bővülés - időszaka volt. A 2005-ös csúcsot a beruházások stagnálása, majd zuhanása követte. A GDP - ugyan kisebb intenzitással és némi fáziskéséssel - követi lefelé is a beruházások alakulását. Ha tartós lesz a külföldi tőkével szemben folytatott kormánypolitika, akkor valószínű, hogy ismét 15 éven keresztül csökkennek a beruházások (2005-től 2018-20ig), a GDP stagnál, illetve csökken. A jóléti olló nyílik Nyugat-Európához képest, és országon belül is. A lemaradás miatt egyre feszültebb lesz a társadalom, és egy újabb „rendszerváltás” után ismét csak külföldi tőke bevonásával lehet majd megfordítani a negatív trendet. Az ország távolodik a centrumtól, ha nincsenek itt a centrumból jövő befektetők.

2.2 Természeti tényezők (N)

Magyarország nem rendelkezik jelentős ásványkinccsel, és semmi nem utal arra, hogy ez a helyzet a jövőben érzékelhetően jobb lesz. Az idegenforgalmi adottságok (hegyek, vizek) nemzetközi összehasonlításban gyengék. A mezőgazdasági adottságok jók, ám – tekintettel a hosszabbodó, egyre melegebb, egyre szárazabb nyarakra – fejlett öntözőrendszer nélkül nem lehet egyenletesen kimagaslót produkálni. Az öntözés bővítésével és jelentős munkaerő bevonásával fokozni lehetne a zöldség, a gyümölcs, és az ezekre épülő feldolgozóipar termelését. Külföldi működőtőke bevonása ezen a területen is érezhető javulást hozhatna, de ennek már az említése is hazaárulással ér fel a gyarmatosításra érzékeny közvélemény szemében (megjegyzendő: a „gyarmatosítók” elleni szabadságharc számos katonája és tábornoka egyben haszonélvezője a területalapú uniós támogatásoknak, amit ugye a „gyarmatosítók” finanszíroznak).

Miután uniós pénzekből felújítottuk a főtereket, felállítottuk az emlékműveket és a Kossuth téren visszaköszön a remek múlt, gondolni kellene egy földeket behálózó csatorna- és víztározórendszerre is, amivel az árvíz és a belvíz elleni küzdelem is hatékonyabb lehetne. Két nagy folyó szeli át az országot úgy, hogy nem használjuk ki a mezőgazdasági és az energiatermelési potenciálját.

A mezőgazdaságban a „magyar föld” visszafoglalása a külföldi gazdáktól a „zsebszerződések” elleni harc jegyében egyben jelentős, korszerű termelőkapacitás elűzését is jelenti. Ennek helyére valószínűleg gyengébb termelőkapacitás lép, kisebb tőkeerővel, alacsonyabb hitelképességgel. Minél jobban sikerül ez a „hazafias” politika, annál nagyobb visszaesésre lehet számítani a mezőgazdasági termelésben is.

Az állattenyésztésben azokra az ágazatokra kellene összpontosítani, ahol a takarmányozás hazai termelésből versenyképesen megoldható. Ebből kifolyólag pl. a magyarországi szarvasmarhatenyésztés - akár a hústermelésre, akár a tejtermelésre tekintettel - soha nem lehet olyan versenyképes, mint az állandóan csapadékos, zöld legelőkben bővelkedő nyugat-európai. Belátjuk, ilyen projektekre jelentős mennyiségű európai közpénzt lehet megszerezni, azonban az ország versenyképességét ez nem fogja növelni.

2.3 Munkaerő (L)

A munkaerő kínálata mennyiségben a lakosság fogyása, ezen belül a nehezen integrálódó népesség arányának növekedése, az egészségi és mentális állapot romlása, az öregedés és a kivándorlás miatt csökken, minőségben az oktatási rendszer állami-klerikális átszabása, az egyetemek sorvasztása, az agyelszívás és agyelűzés miatt romlik. A foglalkoztatási ráta tragikusan alacsony. A járadékosok (nyugdíjjogosultak, segélyesek) száma folyamatosan nő. A ambiciózus aktívak elvándorlása fokozódik.

A népességfogyásra vonatkozó negatív előrejelzések látványos bizonyítéka az egyes korosztályok létszámát mutató grafikon. Tavaly ugyan szerényen nőtt a születések száma, de ne higgyük, hogy ez a fényes jövőbe vetett bizalom jele! Egyszerűen csak éppen a legnépesebb korosztályok – a Ratkó-unokák - vannak szülő korban. A korfa törzse pár évtized alatt vészesen elvékonyodik, ha a gyermekvállalási hajlandóság csökkenő trendje nem változik, vagy nem érkezik Magyarországra jelentős számú bevándorló. Elbírja-e a gyenge törzs az egész lombkoronát? Ki fizeti a nyugdíjakat egy olyan országban, ahol a választók többsége nyugdíjas lesz? A népességfogyás helyenként átcsaphat elnéptelenedésbe. Ennek elkerüléséhez vonzó gazdaságra és vonzó társadalomra lenne szükség.

2.4. Technikai haladás (λ)

A technikai haladás csak követő vagy lemaradó lehet a centrumhoz képest. Az anyavállalat (centrum) marad a K+F-központ a leányvállalattal szemben, valamint a leányvállalatnál (a periférián) elért kutatási eredmények is az anyavállalat tulajdonában maradnak (szabadalmi jogok). A centrumban a munkabérek magasak, a munkanélküliség alacsony, a vállalatok folyamatosan törekednek a munkaerő technikai helyettesítésére, a műszaki fejlesztésre. A periférián ez a nyomás nincs meg (alacsonyabb bérek, magasabb munkanélküliség, inflatorikus környezet), a vállalatok kényelmesebbek. A periféria hagyományosan inflálással igyekszik csökkenteni az adósságát, illetve pénzének leértékelésével igyekszik helyreállítani a versenyképességet. Ez azonban leveszi azt a nyomást a vállalatokról, hogy kizárólag technikai haladással, hatékonyságnöveléssel tartsanak lépést a piaccal. Továbbá: inflatorikus környezetben a tőkeigényes, lassan megtérülő beruházások kalkulációja nehéz (lebeg a „cash flow”), ezért ilyen beruházásokhoz nehéz befektetőt találni, illetve csak tetemes kockázati felár fizetése mellett. A hitelezés fuldoklik a magas kockázati felár és az alacsony hitelkereslet miatt. Az állam hitelkereslete is felfelé tolja a kamatszintet. Mindezek a hatások bebetonozzák a periféria hátrányát. Az eurózóna perifériáján bonyolódott a helyzet azzal, hogy az államok nem tudnak szabadon inflálni, minőségi alkalmazkodásra csak korlátozottan képesek, belső leértékelést - pl. a nominális munkabér masszív csökkentésével - nehezen tudnak lenyomni a társadalom torkán, a versenyképességük így végzetesen leromlott. A fogyasztás színvonalát hitelfelvétellel simították eddig, ám a hitelállomány mára kezelhetetlenné vált. Most a transzferek növelésére van szükség ahhoz, hogy egyben maradjon az eurozóna. Kérdés, hogy a centrum országaiban megvan-e az a tartós szolidaritás a perifériával szemben, mint pl. a nyugat-németekben a kelet-németekkel kapcsolatban.

A technikai haladás motorja az innovációs aktivitás. Jellemző adat az Európai Szabadalmi Hivatalhoz (EPO) benyújtott szabadalmi bejelentések száma. Az összehasonlíthatóság kedvéért a szabadalmi bejelentések számát egymillió lakosra vetítjük, így pontosabban elképzelhetjük, milyen ütemű lehet a periféria felzárkózása a centrumhoz ezen a téren. A következő bekezdést gyenge idegzetűek ugorják át!

2012-ben az EPO-nál bejelentett szabadalmak a száma egymillió főre vetítve Ausztriában 220, Hollandiában 300, Németországban 330, Finnországban 350, Svédországban 360, Luxemburgban 780, Svájcban 830. Magyarországon 10 (tíz) darab. 

Az EPO-nál bejelentett szabadalmak abszolút mennyisége Magyarországon 103 darab, Németországban 27.295 darab volt 2012-ben. (Egyperces néma gondolkodást kérünk.)

A kelet- és dél-európai országok is hasonló nagyságrendű lemaradásban vanak, ami azt mutatja, hogy nem "hungarikumról" van szó, hanem áthidalhatatlan centrum-periféria-szakadékról. Az adatok érdekes párhuzamosságot mutatnak egyébként a korábban tárgyalt FDI/fő-értékekkel. A "nem gyarmatosított" országok lemaradása a szabadalmi bejelentések terén is tragikus!

A technikai haladás és a munkaerő általános minősége szempontjából kulcsfontosságú a felsőoktatás. A centrum országai ennek megfelelően kezelik ezt a területet. Gazdasági és társadalmi jelentősége miatt bővebben kell tárgyalni ezt a témát, és hogy mindjárt érzékeljük is a magyar felsőoktatás lemaradásának dimenzióját, elég egy adatot megjegyezni: a magyar felsőoktatás állami támogatása évről évre csökken, jelenleg évi 400 millió euro. Ez 100 millióval kevesebb, mint a drezdai műszaki egyetem éves költségvetése.

Az európai centrum sok egyetemén ingyenes az oktatás, csak a túlfogyasztók fizetnek. Sok helyen, ahol pedig van tandíj, ott marginális tétel a családok költségvetésében.

A legszélesebb társadalmi körnek a legszélesebb hozzáférés a legmagasabb szintű tudáshoz: ez együtt a nemzeti versenyképesség megőrzésének a záloga.

A középosztály nem töpreng azon, hogy az ő adójából vajon miért is tanulnak az alulról jövők, mert tudják: minél többen jutnak feljebb, annál többen biztosítják majd a vásárlóerőt az egész gazdaság számára, annál többen adják hozzá tudásukat a közös sikerhez, annál nagyobb merítésből választhat párt magának a középosztályos csemete. Végeredményben a középosztály valóban erősebb lesz. Nem veszhet el egy tehetség sem! Ellenkező esetben a fizika nyers törvényei működnek: gyorsuló mozgás lefelé. Minél nagyobb tömeg marad esélytelen és nincstelen, annál nagyobb erővel és egyre nagyobb mértékben húzza magával lefelé az egyre vékonyabb középosztályt. A legfelső jövedelmi réteg és a jómódú, képzett középosztály nem reprodukálja önmagát – sehol a világon, soha a történelemben -, így a létszám tartásához vagy a még kívánatosabb növeléséhez egyszerűen matematikailag szükségszerű a lentről jövők mobilitásának biztosítása.

Ma azok a leggazdagabb és legstabilabb országok Európában, ahol a reformáció hatására a leghamarabb vált általánossá a közoktatás, a tehetségek a lehető legnagyobb merítésből emelkedhettek ki. Ezen is túl a protestáns etika - a puritán, dolgos, takarékos életmód ideállá emelése – megteremtette azt a társadalmi-szellemi közeget, amelyben a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia a legsikeresebben üzemel. Az európai Észak-Nyugaton az egyébként katolikus többségű térségek népe is megtanult puritán módon viselkedni – a versenyhelyzet miatt. Nem értékítélet és nem vallási tartalmak osztályozása, hanem ténymegállapítás: az európai törésvonalak máig annak mentén húzódnak, hogy az egyes régiókban az észak-nyugati protestáns, a déli katolikus vagy a keleti ortodox viselkedési mechanizmusok dominálják inkább a társadalmi és gazdasági hétköznapokat. Ezekből a kulturális alapállásokból (árkokból) elmozdulni – ha egyáltalán sikerül – évszázados nagyságrendű kihívás. Jelenleg éppen ellenkező folyamat zajlik, ami akár az euro sorsát is megpecsételheti.

A tankötelezettséget legkorábban a világon a német dél-nyugati, protestáns hercegségekben vezették be. Elsőként Württemberg (1559), Pfalz (1592), Strassburg (1598), Elzász, Szász-Gotha. Magyarországon 300 évvel később, Eötvös József minisztersége idején, 1868-ban vezették be az általános tankötelezettséget. A legversenyképesebb társadalmak évszázadok óta óriási erőfeszítéseket tesznek a tudás társadalmasításáért.

A periféria dilemmája, hogy milyen mértékben finanszírozza, vagy egyáltalán finanszírozza-e az állam a felsőoktatást, mert sok diplomás elmegy az országból, és oktatásuk ára így kidobott pénznek tűnik. A válasz: igen, finanszírozza minden erővel! Az, hogy ki jut be a felsőoktatásba, csak a teljesítmény alapján dőlhet el, nem a szülők anyagi lehetőségei szerint. Jelenleg a GDP fél százalékát sem költi az állam a felsőoktatásra. Az OECD-átlag másfél százalék. Így nem fogunk felzárkózni sehova. Természetesen nem csupán több pénz kell a felsőoktatásra, hanem hatékonyabb struktúrában kell a több pénzt elkölteni. Nem kell csodákra gondolni, hanem meg kell próbálni lemásolni a fejlett és az újabban sikeres országok felsőoktatását. Olyan egyszerű dolgokat kell megnézni, hogy egy adott méretű országban hány darab egyetem van, mekkora egyetemek vannak, mit tanítanak, a lexikális tudást sulykolják vagy inkább a problémamegoldó készségeket fejlesztik. Biztosan akadnak kevésbé fontos projektek az országban (pl. államosítások, stadionok, választási nyugdíjemelések, hangulatjavító rezsicsökkentések, egykulcsos szja, stb. stb.), ahonnan át lehetne csoportosítani még egy százalékot, ha a tudásalapú társadalmakhoz akarunk felzárkózni. Ezt kell eldönteni!

Ha a piaci igényeknek megfelelő struktúrában több diplomás van az országban, szívesebben telepednek le magas hozzáadott értékű termelést és szolgáltatást végző vállalatok. A skandináv országok a drága, viszont magasan képzett munkaerejükkel sokkal több tőkét vonzanak, mint a déli országok az olcsó, de alacsonyan képzett tömegeikkel (lásd az FDI-táblázatot). 

A felsőoktatás amerikai típusú finanszírozása egy olyan országban, ahol a középosztály sem tehetős, erősen kontraszelektál, lefojtja a társadalmi mobilitást. A felső középosztály ugyan megengedhetné magának ezt a luxust, azonban a felsőoktatás ezen a módon száz évet repülne vissza a történelemben. Sokan úgy gondolják majd, minek tanulni, a papa úgyis befizet. Mások úgy gondolhatják, minek tanulni, a papa úgysem tud befizetni. Az egyetem meg úgy gondolhatja, nem rúgom ki, mert ő fizet. Mennyi képességet, ambíciót veszít el így a társadalom, amikor minden egyes tizedszázalékra szükség van a felzárkózáshoz!?

Ha a felsőoktatás nem közszolgáltatás, hanem privilégium, akkor túl sok tehetség vész el, és ez végzetes hiba egy olyan ország számára, amely nem képes úgy beszippantani a világ szellemi elitjét, mint az Egyesült Államok. A túlfogyasztást – amely minden ingyenes szolgáltatás esetén fennáll - teljesítményen alapuló szabályozással kell korlátozni. Csak a renitensek fizessenek!

Itt érdemes megállni egy gondolatra: Baden és Württemberg, XIX. század: Carl Benz édesapja mozdonyvezető volt, aki korán meghalt, a fiút édesanyja egyedül nevelte. Gottlieb Daimler apja vendéglős volt. Wilhelm Maybach árvaházban nőtt fel. Nem éppen a felső középosztály. Ezért nem veszhet el egyetlen tehetség sem!

Az ingyenességgel szemben nem lehet érv a diplomás kivándorlás. Az ország elhagyása nem lakodalmas menet, hanem a legtöbb esetben súlyos gazdasági kényszerhelyzet és családi tragédia. Mivel képtelenség - még az állami szférában is -, hogy az állam tízezerszámra garantálja a végzettségnek megfelelő munkahelyeket, ezért az is képtelenség, hogy az állam röghöz kösse a hallgatókat. Hihetetlen, hogy Európában egy olyan alapjogról, mint a szabad költözés, ádáz vitát kell folytatni az állammal.

Ha egy diplomás elmegy, mert nem talált munkát, legalább nem terheli a szociális rendszereket, talán még a szülőket is támogatni tudja. Például Törökországba és a balkáni országokba több milliárd eurót utalnak évente a kivándorolt családtagok. Ha viszont van megfelelő munka, akkor itthon adózik, a szaldó mindenképpen pozitív az állam számára.

Ha széles tömegek kizáródnak a felsőoktatásból, sokan már a középiskola után elhagyják az országot. Ők talán fizessék vissza a gimnáziumi képzés árát? Aki itthon marad, terheli a szociális rendszereket, szerencsésebb esetben betanított munkát végez.

Az alacsonyan képzett tömegek növelése arra predesztinálja az országot, hogy a tömegtermelő, összeszerelő jellegű beruházásokért versenyezzen Ázsiával, ami be is betonozza helyünket az európai periféria szélén. Ez lenne Magyarország helye?

Az egész társadalom feladata, hogy értékválasztásaival, hétköznapi, szakmai és politikai viselkedésével vonzó országot teremtsen a végzősök számára, az állam feladata pedig a vonzó beruházási környezet megteremtése, és akkor tényleg kevesen mennek el. Olyan országot kell teremteni, ahol – hazai híján – a külföldi működőtőke bátran terjeszkedhet, ezzel teremtve munkaalkalmat a magasan képzett munkaerőnek. Mindig lesz kivándorlás,  a mérték változik attól függően, hogy milyenek a hazai kilátások. Ez a folyamat megatrend, nem lehet visszafordítani – a centrum-periféria viszony determinálja -, tehát alkalmazkodni kell hozzá.

Minden erőszakos kísérlet – mint például a diplomás jobbágyság intézménye - csak taszítóbbá teszi az országot. Befektetést kell vonzani, ami itthon tartja a mérnököt! A legtöbb tehetség pedig a legnagyobb merítésből kerülhet elő. Ezen a téren is nemzetközi verseny van: ha nagy tömeg kiszorul a felsőoktatásból, akkor sokan már egyetemre is külföldön fognak járni, és ők már biztosan nem jönnek haza. 

Kétségtelenül több szakmunkásra is szükség van. Ezt a létszámhiányt azonban nem a továbbtanulni szándékozók „lefelé nyomásával” kell pótolni, hanem az alig iskolázott tömegek „felfelé tolásával”! Mindenkit felfelé kell irányítani, motiválni, ambicionálni, és így is kialakulhat az egészséges arány a szakmunkások és a diplomások között egy magasabb szinten. A társadalom átlagos minőségét minden erővel felfelé kell tolni, így nőhet hosszú távon a foglalkoztatási ráta, így nőhet a gazdaság minőségi tőkevonzó képessége, produktivitása, adóteljesítménye, végeredményben a közösen - állami redisztribúció útján - felhasználható javak mennyisége. Így javulhat az egészségügy színvonala, így maradnak itthon az orvosok is.

Összegezve: az állami felsőoktatásban inkább a közszolgáltató jelleg domináljon, ne az elitképző jelleg! Ez utóbbira vállalkozhatnak privát intézmények. Tíz ok, amiért érdemes a piaci megatrendeket közelítő struktúrában a lehető legtöbb diák tanulmányait közpénzből támogatni:

1./ a magasabban képzett munkaerő a magasabb hozzáadott értékű beruházásokat vonzza; ehhez persze szükséges a barátságos befektetési klíma biztosítása is;

2./ több itthon alkalmazható diplomás arányon felül több adót fizet;

3./ aki éppen tanul, az nem munkanélküli; jobb valakinek a tanulmányait támogatni valamilyen perspektívával, mint ugyanőt segélyezni minden perspektíva nélkül;

4./ a felsőoktatásba integrálható diákok helyét a középszintű szakképzésben alulról kell feltölteni, így az egész társadalom munkaerő-kínálata nő minőségben és mennyiségben is;

5./ a magasan képzett munkavállalók sokkal tovább tarthatók a munkapiacon; évekkel később muszáj nyugdíjba menniük, mint a fizikai dolgozóknak; ez kulcsfontosságú körülmény a demográfiai folyamatokra tekintettel;

6./ a magasan képzett munkaerő kevésbé szorul az egészségügyi és szociális ellátásokra;

7./ csak a munkaerő minőségi emelésével együtt nőhet a foglalkoztatási ráta, hiszen a tisztán fizikai jellegű munkákat – a tömegtermelést - Ázsiában olcsóbban elvégzik;

8./ munkahely híján kivándorló diplomások nem növelik itthon a munkanélküliséget;

9./ a kivándorolt diplomások képesek lesznek szüleiket támogatni, amire szükség is lesz a nyugdíjak csökkenése miatt; a hazautalások 2011-ben a GDP 1,7 %-át tették ki;

10./ a kivándorolt diplomások hazautalásaival javul az ország devizamérlege;

A társadalmi rétegek közötti átjárást - a mobilitást - kizárólag az oktatással lehet biztosítani. A legelesettebb tömegek számára is csak az oktatás adhat reményt a felemelkedésre. Ezt a kérdést nem jótéteményként kell kezelni, hanem közös társadalmi érdekként, közös humánus kötelezettségként. Minél iskolázatlanabb, minél szegényebb egy réteg, annál magasabb a szaporodási rátája, így aztán egyre feszítőbb problémákat fog okozni a társadalom többi részének és saját magának is. 

Mindazonáltal a „mégoly jó” oktatási rendszer sem képes önmagában gazdasági csodát előidézni, tehát ezzel kapcsolatban se legyen illúziónk! A pozitív hatások csak hosszú távon érvényesülhetnek.

A társadalom átlagos képzettségének emelése csupán a szükséges minimum, hogy egyáltalán versenyben maradhasson az ország. Minőségi beruházásokra is szükség van. Ha a korszerű termelőeszköz nem jön a minőségi munkaerőhöz, akkor a minőségi munkaerő megy a korszerű termelőeszközhöz.

ÖSSZEGZÉS:

A terlmelési tényezők: a tőke, a természeti adottságok, a munka és a technikai haladás mennyiségi és minőségi vizsgálata alapján megállapítható, hogy Magyarországon egyik területen sem várható érdemi pozitív elmozdulás belátható időn belül. Hosszabb távon belső erőből egyedül a munkaerő minőségét lehet emelni, illetve kedvező körülmények megteremtése esetén ismét nőhetnek a külföldi működőtőke-beruházások, ám ezen tényezők erősödése is csak a centrumtól való távolodás fékezésére lesz elegendő.

JAVASLATOK

Aki eljutott ideáig, és úgy gondolja, hogy mégis inkább Tirol, mint turul, az olvassa el véleményünket az ország felemelkedésének feltételeiről is! A felemelkedés alatt a tisztes régiós - félperifériás - életszínvonal elérését értjük.

Az a vezetés, amelyik nem látja be, hogy a beruházásokra - amelyek szükségesek lennének a gazdaság beindításához, amelyek valódi munkahelyeket teremtenének, amelyek itthon tartanák a magyar a fiatalokat - érdemben csak a külföldi befektetők képesek, az nem a realitás talaján áll, és nem alkalmas az ország irányítására. Az a vezetés, amelyik nem tesz meg mindent a külföldi beruházások vonzása érdekében, az végső soron nemzetellenes politikát folytat. Egyre több fiatal fogja elhagyni az országot, ha nem lesznek munkahelyek. Vajon kik fognak élni ebben az országban száz év múlva?! El kell fogadni, hogy nem az a fontos, honnan jött a tulajdonos, hanem csak az számít, hogy itt, nálunk munkát biztosít. A külföldi - főként nyugat-európai - cégeknél ráadásul jobbak is a munkafeltételek és a bérek, mint a legtöbb magyar tulajdonú vállalatnál. A képződő bértömeg és adótömeg pedig multiplikátorként fejti ki hatását a hazai gazdaságban.

A történelem során sokféle nép telepedett le ezen a vidéken. A bölcs uralkodók mindig használták az idegenek szakértelmét, gazdasági erejét, katonai képességét az egész ország javára, integrálták őket. A dicső múltra szívesen hivatkozó kormány ezt a tanulságot is levonhatná a történelmi példákból. 

A KRÍZISBŐL VALÓ KILÁBALÁS SZÜKSÉGES FELTÉTELEI:

Csak a jogbiztonság, a minőségi munkaerő és a modern tőke kombinációja emelheti érdemben a gazdaság növekedési potenciálját, így emelkedhet érdemben a foglalkoztatási ráta is. A jogbiztonság és a munkaerő minősége házi feladat, a modern működőtőkét - be kell látni - számottevően csak a külföld biztosíthatja.

A kedvező feltételek kialakítása politikai részrehajlás nélküli, valódi prioritás: A NEMZETI MINIMUM.

Ha ezekben az alapvető fontosságú kérdésekben a mindenkori kormányzók és a mindenkori ellenzékiek nem tudnak konszenzusra jutni, akkor Magyarország tényleg nem lesz más, mint magos Déva vára: "amit raktak délig, leomlott estére".

ÁLLAM, DEMOKRÁCIA, POLITIKA:

1./ Alkotmányozó nemzetgyűlést! Csak olyan kormányváltásnak lehet gyakorlati haszna, ebből kifolyólag egyáltalán értelme, ami tud változtatni a sokat vitatott új alaptörvényen. Kisebb győzelem esetén minden megszállt intézmény destruktívan fog viselkedni, ezen felül a vesztesnek megvannak az anyagi és informális hatalmi eszközei, hogy destabilizálja a közhatalmat. Az utca is mozgásban lesz. A Költségvetési Tanács és a köztársasági elnök együtt feloszlathatják az országgyűlést.

2./ Helyre kell állítani az alkotmányos demokrácia intézményrendszerét! A demokrácia alaptétele a hatalmi ágak szétválasztása. Az európai történelem rég túllépett a tenyérből etetett vazallusok rendszerén. Minden magas állami posztra nem állíthat egyetlen ember - a legfőbb hűbérúr - jelöltet. Ez a gyakorlat olyan egyszemélyi hegemóniához vezet, ami csak egy hadszíntéren hatékony, a piacgazdaságban, a demokráciában súlyos deformációkat okoz. Hagyni kell működni a fékek és ellensúlyok rendszerét már a jelölési folyamatban is! Így alakulhat ki az össztársadalmi optimum. Bárki nyeri a választást - beleértve a jelenlegi kormánypártot is - valóban tartós átalakításokat csak széles konszenzus alapján indíthat. Különben a következő választás után kezdődhet az egész előlről. A mindenkori ellenzéknek is osztani kell fontos posztokat. Ezt kellene inkább az alaptörvényben rögzíteni, nem a hallgatók röghöz kötését.

3./ Helyre kell állítani a jogbiztonságot, a magántulajdon biztonságát! Ez a civilizáció alapja. Ma egy befektető nem lehet biztos abban, hogy a magyar bíróság a magyar végrehajtó hatalom túlkapásaival szemben meg fogja védeni. Ahol nincsenek biztonságban a megtakarítások, a befektetések, ott megkezdődik az ilyen eszközök külföldre áramlása. Ennek gazdasági hatása nyilvánvaló.

GAZDASÁG, TÁRSADALOM

A két prioritás, amelyek nélkül esélye sincs az országnak a felemelkedésre:

1./ Minden erővel fejleszteni kell a közoktatást, a szakképzést, a felsőfokú oktatást, mert Magyarországon a  munkaerő az egyetlen termelési tényező, aminek a minőségét önerőből is számottevően emelni lehet.

2./ Helyre kell állítani Magyarország tőkevonzó képességét. A jogbiztonság mellett ki kell alakítani egy stabil adózási környezetet is, hogy megfeleljünk a biztonság és a kiszámíthatóság követelményének. Ezek nélkül nem lehet komoly tőkebeáramlásra számítani. Mivel a befektetések hosszabb távra szólnak, a jogalkotási folyamatba az ellenzéket is be kell vonni. A befektetők nem fognak bízni az országban, ha egy kormányváltástól félniük kell.

Az alábbi felsorolás nem feltétlenül a fontosság vagy a sürgősség szerint alakul, és nem lehet teljes:

1./ Abba kell hagyni a durva beavatkozást a piaci folyamatokba, az államosításokat, a kézi vezérlést! (államháztartási hatás: egyenleget javít)

2./ A különadókat a szükséges és indokolható minimumra kell csökkenteni! Kiszámítható, nem sarcoló jellegű, verseny- és szektorsemleges adózástatásra van szükség, hogy visszanyerjük a belföldi és a külföldi befektetők bizalmát. Csak a külföld képes olyan mennyiségű és minőségű beruházást indítani Magyarországon, ami kimozdítaná a gazdaságot a holtpontról. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, később a beruházások élénkülése egyenleget javít)

3./ Át kell térni a többkulcsos személyi jövedelemadóra, amely az alsóbb jövedelmi osztályokban több pénzt hagy. Ez valóban növelheti az aggregált fogyasztást. Az, hogy a felső jövedelmi osztályokban a megtakarítás csökkenhet, a beruházásokra érdemi hatással nem jár. Beruházást eleve csak külföldről lehet várni. A felső középosztálynak be kell látnia: a többkulcsos adózás igazságosabb közteherviselést jelent a jelenleginél, és makrogazdasági szempontból is nagyobb a hozadéka. Széles tömegek nyomorának nagyon nagy társadalmi ára van. A jól keresők agyonadóztatásáról azonban nem lehet szó. (államháztartási hatás: egyenleget javít)

4./ Meg kell állapodni az IMF-fel és az Európai Unióval, ami támaszt ad a forint árfolyamának, hitelességi garanciát  jelent a tőkepiacok felé, közvetlen és közvetett hatásként olcsóbb lesz az államadósság finanszírozása. Százmilliárdos nagyságrendű többletköltséget jelent évente, hogy az IMF helyett a piaccal finanszíroztatja az adósságát az állam. Amit a kormány beszed a bankoktól és a távközlési cégektől, azt egy az egyben utalja is tovább a kockázatkedvelő befektetési alapoknak. A bankok és a távközlési cégek pedig beszedik ezt a pénzt a lakosságtól. Ez ugyanolyan hiba, mint a költségvetési deficit elengedése volt a korábbi kormányok idején. (államháztartási hatás: egyenleget javít)

5./ NE LEGYEN TANDÍJ! Csak a túlfogyasztók fizessenek! Ezzel a programmal százezernyi szavazatot lehet begyűjteni. Ráadásul ennek az ígéretnek a betartása - szemben a tisztán populista ígéretekkel - nem gyengíti, hanem erősíti az ország versenyképességét. A felsőoktatásba bejutó szegényeket ezen felül (!) ösztöndíjjal kell támogatni. Semmi sem mobilizál úgy, mint a felemelkedés reménye. Ne feledjük Carl Benz-t! A nemzeti versenyképesség erősítése érekében – és humánus megfontolásból – minden eszközzel, de leginkább az oktatással kell segíteni a társadalmi mobilitást, növelni kell az átlagos felsőfokú képzettséget. Ennek legfontosabb eszköze, hogy a felsőoktatás közszolgáltató jellegű legyen, kizárólag a teljesítmény számítson a bekerülésnél és a bent maradásnál. Magasabban képzett munkaerő magasabb hozzáadott értékű beruházásokat vonz. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, az össztársadalmi hozadék nagy)

6./ Csökkenteni kell valószínűleg a felsőoktatási intézmények számát! Az oktatók puha landolását biztosítani kell, hogy kisebb ellenállás legyen. (államháztartási hatás: egyenleget ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)

7./ Különös hangsúlyt kell fektetni a legszegényebbek oktatásának támogatására. Az alsó szociális rétegek felfelé tolásával kell növelni az átlagos szakképzettséget, a munkakínálatot, a foglalkoztatási rátát. A legalább 18 éves korig iskolában tartott fiatalok kevesebbet szülnek, így csökkenhet a szegénység újratermelődése. Hozadék lesz a jobb integráció a dolgozó társadalomba, a megélhetési bűnözés csökkenése. Az oktatás az előfeltétele annak, hogy ezek a rétegek résztvegyenek később a közteherviselésben. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, később az össztársadalmi hozadék nagy)

8./ A közoktatásban meg kell szüntetni az egyházi befolyást! A vallási hovatartozás az egyén és a család legbelsőbb magánügye, és – tekintettel a történelmi előzményekre – Magyarországon különösen érzékeny személyi adat. A hitéletnek az egyházi intézményekben van a helye. (államháztartási hatás: semleges) 

9./ A közoktatásban erősíteni kell a nyelvoktatást, az elemző, problémamegoldó, gyakorlatias készségek fejlesztését, a koóperációt, bátorítani kell az önálló véleményalkotást! Ezzel szemben drasztikusan csökkenteni kell a lexikális adathalmazok sulykolását, adattárolásra ott van a számítógép és az internet. Kevesebb múltba révedés és pátosz, több informatika. Tanulmányozni kell a versenyképes nemzetek oktatási módszereit. A tanári pályát - a meghirdetett és többször halasztott életgálya-modellel szemben - valóban vonzóvá kell tenni! (államháztartási hatás: rövid távon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)

10./ A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létjogosultságát – egyáltalán a közoktatás államosítását – felül kell vizsgálni! Amennyiben indokolt megtartani - esetleg funkcióit módosítva -, az elnevezést tapintatból módosítani kell. Klebelsberg Kunó minisztersége idején masszívan üzemeltették a numerus clausus intézményét. Népszövetségi nyomásra – és milyen érdekes, akkor is pont külföldi kölcsönre szorult az ország – kozmetikáztak valamit a törvényen, de a lényeg nem változott – ez is ismerősnek tűnik. Úgy gondoljuk, Klebelsberg neve rossz üzenet akkor, amikor a civilizált, nyitott, befogadó európai társadalmak közé szeretnénk tartozni.

11./ Az egészségügyben gondolkodni kell az ingyenesség és a vizitdíj ésszerű kombinációján: pl. negyedévente egyszeri vizitdíj. Teljesen ingyenes jószágra elméletileg korlátlan kereslet irányul. (államháztartási hatás: egyenleget javít)

12./ Csökkenteni kell valószínűleg a kórházak számát! Biztosítani kell az egészségügyi dolgozók puha landolását. (államháztartási hatás: rövidtávon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)

13./ A szociális ellátások rendszerét humánus szempontok szerint kell átalakítani! Fontos, hogy az itt elköltött közpénz gyakorlatilag egy az egyben növeli az aggregált fogyasztást is. Teljesen ellehetetlenített emberek végleg elvesznek a társadalom számára. Az ellátásra szoruló embereket is csak az oktatáson, képzésen keresztül lehet integrálni a gazdaságba. (államháztartási hatás: rövidtávon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)

14./ Tekintettel a demográfiai folyamatokra, el kell mozdítani 58 évről felfelé a tényleges nyugdíjazási korcentrumot, folytatni kell a nyugdíjkorhatár emelését 65-ig. Veszélyes munkakörök esetén kedvezmény jár. A 60 év felettiek munkaidejét egyfajta bonus-malus-rendszerben – kérésre - ésszerű szintre lehessen csökkenteni. Ez főleg fizikai foglalkozásokban lehet érdekes. A munkáltató nem járhat rosszabbul, a bérkiesést az állam kompenzálhatja pl. szja-oldalon. A nyugdíjak nem növekedhetnek jobban, mint a GDP. Abba kell hagyni a nyugdíjkorúak kiszorítását a munkából. Komolyan ösztönözni kell a nyugdíjkiegészítő célzatú megtakarításokat. (államháztartási hatás: egyenleget javít összességében)

15./ Az állami szférában és bizonyos méret felett a vállalati szférában be kell vezetni egy kötelező kvótát, amely azt írja elő, hogy a munkahelyek mekkora részét kell megosztott, 4-4 órás munkahelyként működtetni, lehetővé téve a kisgyermekes anyák széleskörű foglalkoztatását - pl. amíg a gyerekek általános iskolába járnak. Így jobban biztosítható az egyén, a család és a társadalom érdekének harmonizációja. Javulhat a szülési kedv. Jelenleg a kisgyermekes anyák hosszú időre – sokan végleg - kirekesztődnek a kereső munkából, illetve ha mégis dolgoznak, végletesen leterheltek. Az így foglalkoztatott nők nem veszítenek el képességeket, és könnyen illeszkednek be később a nyolcórás munkarendbe. A megosztott munkahely rendszerét alkalmazni lehet még az idősebb vagy a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásában is. (államháztartási hatás: egyenleg semleges, az össztársadalmi hozadék nagy)

16./ A mezőgazdaságban öntözőcsatorna- és víztározó-építési programot kell indítani, amelynek hozadéka a magasabb és stabilabb termésátlag lesz. Az öntözés által nagyobb területen lehet zöldséget és gyümölcsöt termelni, bővülhet az erre épülő feldolgozóipar. Ezt a programot árvíz- és belvízvédelmi szempontokkal is összhangba lehet hozni. A hévizek nyújtotta lehetőségeket a fóliasátras növénytermesztésben kell jobban kihasználni. (államháztartási hatás: uniós kohéziós alapból kellene finanszírozni)

17./ Az államigazgatás miden területét karcsúsítani kell. Biztosítani kell az itt dolgozók puha landolását, hogy ne legyen nagy a közegellenállás. (államháztartási hatás: egyenleget ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)

18./ Ki kell békülni a szomszédos országokkal! Gőgös, sértett, búskomor, nagy-magyarország-matricás politika értelmetlen, mert csak az ellenérzéseket fokozza a kinti magyarokkal szemben, és helyzetükön nem javít. Ez a politika az anyaország számára pedig kifejezetten káros, mert akadályozza integrációnkat az európai és a régiós együttműködési rendszerekbe, csökkenti érdekérvényesítési esélyeinket más ügyekben. Ez egy olyan belpolitikai indíttatású sebnyalogatás, aminek nagyon magas társadalmi ára van, mert erős a szembefordító potenciálja itthon és külföldön egyaránt. Ez egy idejétmúlt politika is: a történelem erőszakos területszerzésekről és milliónyi halottról szól, ebben egyik nép sem különbözik lényegében a másiktól. Az Európai Unió tűnhet vontatottnak, unalmasnak, néha ellenszenvesnek, de a végső értelme és küldetése az, hogy Európában többé ne legyen háború. Az országhatárokat súlyos egyezmények rögzítik, de azok az Európai Unió keretében úgyis feloldódnak. Aki nemet mond Európára, leginkább saját nemzetének árt. Ma egy nemzet erejét nem a terület nagysága vagy a népesség létszáma határozza meg, hanem a társadalom minősége, hatékonysága. Egy gazdaságilag stabil, nemzetközileg elismert Magyarország hatékonyabban segítheti a határon túli magyarok érdekeinek érvényesülését is. 

19./ Abba kell hagyni a másként gondolkodó civilek, egyesületek, színházak, kulturális intézmények, egyházak, médiák, stb. ellehetetlenítését! Ez a mindenkori hatalomra vonatkozik, legyen az éppen bal- vagy jobboldali orientáltságú. Meg kell szakítani a kifüstölés és kiéheztetés ördögi körét. Élni és élni hagyni. A kevés közpénz méltányos elosztására kell törekedni, aminek során a nagypolitikának ne jusson szerep!

20./ Folyamatosan hat a centrum szívóereje a magyar munkaerőre. A centrumnak szüksége is van a minőségi bevándorlásra. Be kell látni, hogy hamarosan Magyarország is rászorul olyan bevándorlókra, akik javítják az aktivitási rátát. A társadalmat fel kell készíteni idegenek befogadására – ennek már a közoktatásban el kell kezdődnie. Tanítani kell a toleranciát! Világos, ehhez tabukat kell ledönteni. Különben elnéptelenedik az ország.

KONVERGENCIAKRITÉRIUMOK

A fenti intézkedések forrását az állami bevételek és kiadások átstrukturálásával kell előteremteni (pl. a már többször említett egykulcsos szja megszüntetése, a presztízsberuházások (stadionépítések, főtérépítések) leállítása, államosítások leállítása, az államadósság olcsóbb finanszírozása, kedvenc sportágak gazdálkodásának piaci alapra helyezése, stb.) Ennek során különösen tekintettel kell lenni a konvergenciakritériumok betartására!

A sajtóban sokszor jelennek meg olyan írások, amelyekben megkérdőjelezik a maastrichti kritériumok életszerűségét, sőt azt kérdezik, egyáltalán honnan kerültek elő ezek a lehetetlen számok?

Ahhoz, hogy a bázisévben mért államadósság (A0) aránya a bázisévben elért össztermékhez (GDP0) mérten konstans (k) maradjon a tárgyévben is, tehát A1 és GDP1 hányadosa is k konstans legyen (ne növekedjen az államadósság aránya), az kell, hogy az államadósság növekményének – ami tulajdonképpen a tárgyévi nominális államháztartási deficit (D1) - és a GDP nominális növekményének aránya is „k” legyen (GDP növekmény = GDP0*r, ahol „r” a nominális növekedés százalékos mértéke).

Fennállnak a következők: A1 = A0 + D1 és GDP1 = GDP0 * (1+r) valamint D1 = GDP1 * d1, ahol d1 a tárgyévi államháztartási deficit százalékosan.

 Ezzel a képlettel aztán lehet szórakozni.

1.) Legyen a nominális növekedés (r) pl. nulla. Az infláció miatt ez reálértelemben csökkenést jelent.

k * (r/(1+r)) = k * (0/(1+0))= k * 0 = 0% = d1

Ekkor d1 deficit is legfeljebb nulla százalék lehet, ha nem akarjuk, hogy "k" emelkedjen. Sőt, mivel az államadósság kamatait akkor is fizetni kell, amikor nem nő a gazdaság, az államháztartás elsődleges egyenlegének masszívan szufficitesnek kell lennie, ami az állami kiadások erős megnyirbálását feltételezi. A gazdasági növekedés őrültnek tűnő hajszolása tehát nem beteges rögeszme, hanem matematikai szükségállapot. Ha „r” kisebb nullánál, akkor "d1" negatív, még nagyobb elsődleges szufficitre van szükség, ami újabb növekedési áldozattal jár. Ördögi kör.

2.) Legyen a nominális növekedés (r) 5 %, ami pl. 2 % reálnövekedésből és 3 % termelői inflációból jön össze. Legyen az államadósság mértéke (k) kényelmesen kezelhető, pl. 60 %. Az EU magországainak átlagos államadóssága 1992. február 7-én - az aláíráskor - éppen 60 % körül állt. Természetesen – jó puritánok módjára - nem akarták, hogy ez növekedjen, és adósságspirál induljon be, ami egy matematikai szörny, gazdasági tragédia.

A képlet így alakul:                      d1 = 0,60 * (0,05/(1+0,05)) = 0,0286 ≈ 0,03 = 3 %

A képletet barátságosabbá tehetjük azzal, hogy a nevezőben szereplő 1+r = 1,05 –öt lefelé kerekítjük 1,00-re, így a hányados érdemben nem változik, de képlet végtelenül egyszerű - és megengedőbb - lesz:

k * r = d1   =   60 % * 5 % = 3 %

népszerű elnevezéssel: a maastrichti kritériumok

államadósság rátája * nominális növekedés (reálnövekedés + infláció) = megengedhető max. deficit

A képletből érdekes dolgok adódnak. Például a nominális GDP növekedését reálnövekedés híján (0 %) egy az egyben az infláció (pl. 5 %) felpörgetésével is elő lehet idézni: r = 0 % + 5 % = 5 %, és 3 %-os deficit mellet az államadósság 60 % felé konvergál. A taposóakna az, hogy nulla reálnövekedés mellett visszaesnek a beruházások, és előbb-utóbb mínuszba csap a reálnövekedés, amit csak még nagyobb inflációval lehet majd ellensúlyozni. A kiadásokat tovább kell faragni, esetleg a bevételeket tovább kell növelni, ellenkező esetben az adósságspirál beindul. Ördögi kör. Ilyen kegyetlen ez a matematika.

3.) Nézzük a 2013-as magyar számokat! Államadósság (k) rátája (2012 végén) 79 %, várható reálnövekedés 0 % (optimista becslés), a termelői árak inflációja 2,0 % körüli. Nominális növekedés (r) tehát 2,0 % körüli. Mekkora lehet a megengedett maximális deficit, hogy ne nőjön az adósságállomány rátája?

k * r = d1 = 79 % * 2,0 % = 1,58 % 

Tehát 1,58 %-os deficit mellett nem nő az államadósság rátája - bár nem is csökken -, azzal az erős feltételezéssel élve, hogy a forint árfolyama nem lesz rosszabb, és a devizában felvett hitelek forintban kifejezett értéke nem romlik. A kormány ennél nagyobb deficitet tervezett, továbbá recesszió sem kizárt, és  a forint árfolyama is romolhat, így összeségében nőni fog az államadósság rátája pár százalékponttal. Hogy ne romoljanak a mutatók, szükség van 300-400 milliárdnyi kiigazításra 2013 folyamán.

4.) Megnézhetjük azt is, mekkora növekedésre van szükség akkor, ha például életmódszerűen - több éven keresztül - költségvetési lazítással próbálunk növekedést generálni úgy, hogy hosszabb távon legalább ne nőjön az adósságráta. Az adósságrátánk továbbra is k = 78 %, a deficitet emeljük a nem túl magasnak tűnő d1 = 5%-ig. 

r = d1/k = 5 % / 79 % = 6,3 %

Tehát minimum 6,3 százalékos nominális növekedést kell elérni 3 % körüli inflációs cél mellett (ez kell a forint árfolyamának megtámasztásához), ami így 3,3 %-os átlagos reálnövekedést jelent az egész intervallumon. Ez meglehetősen nagyravágyónak tűnik. Legyünk őszinték: szinte lehetetlen! Politikusok figyelmébe ajánlanánk, hogy ilyen kis lazítás esetén is, ha nincs elégséges reálnövekedés, akkor vagy az adósság szabadul el, vagy az infláció, vagy mindkettő. Kis piacon a lazítás elsősorban a fogyasztási importot dobja meg. Ördögi kör.

5.) Kíváncsiságból felidézhetjük a 2003 és 2006 közötti időszakot, amikor az akkori baloldali kormány az alábbi számokkal szembesült: államadósság rátája 60 % körüli, deficit átlagosan 7,5 % körüli. Mekkora nominális növekedésre lett volna minden évben szükség ahhoz, hogy ne növekedjen az adósságráta?

r = d1/k = 7,5 % / 60 % = 12,5 %

Az infláció az említett négy évben átlagosan 4,75% - az egyszerűség kedvéért vegyük ezt egyenlőnek a GDP-deflátorral -, tehát a reálnövekedésnek 12,5 % - 4,75 % = 7,75 %-nak kellett volna lennie éveken keresztül, hogy ne fenyegessen az adósságspirál beindulása. Mire számítottak? Ez lett volna a német gazdasági csoda magyar változata, a jóléti rendszerváltással egyetemben! Nincs információnk arról, hogy látták-e valaha ezt a képletet a döntéshozók, az eredmény mindenesetre tragikus lett. A költségvetési hiány elszállt. A fizetési mérleg tovább romlott. Ebben a helyzetben egy gyengébb forint lett volna adekvát. Az MNB és a kormány - szokás szerint - harcban állt. Az MNB - a jobboldali ellenzék hivatalos irányvonalát követve - az erős forint mellett tette le a voksot, magasan tartotta az alapkamatot (12,5 % is volt!). A hitelre szomjazó vállalatok, háztartások, önkormányzatok számára hamar meglett a megoldás: deviza(alapú)hitel. A kamatkülönbözet és a gazdaságilag nem indokolt erős árfolyam kihasználásán a jórészt jobboldali önkormányzatok is tetemes nyereséget könyvelhettek el éveken át. A reálnövekedés - elsősorban a masszív hitelexpanziónak köszönhetően - átlagosan 4,15 % volt, de még így sem emelkedett ki a régiós mezőnyből. Közben viszont új dimenzióba lépett az államon kívül a háztartások és a vállalatok eladósodási folyamata is. Az ország pénzügyi sebezhetősége végzetesen megnőtt. Ebben minden szereplőnek megvan a maga felelőssége. A nominális növekedés (r) 4,15% + 4,75% = 8,9 %, a deficit (d1) 7,5 % volt átlagosan. Merre tartott az államadósság rátája?

k = d1/r = 7,5 % / 8,9 % = 84,3 %

Az ország hitelezői használják ezt a képletet, és emelkedő számok láttán magasabb árat kérnek a finanszírozásért. Ez persze tovább nehezíti a költségvetés helyzetét. Ördögi kör.

6.) Mi, választók, arra is kíváncsiak vagyunk, mi történik akkor, ha vezetőink választási lazítást ígérnek (pl. 13. havi bonbon, életpálya-műsor, rezsi-mutatvány, foci-eb és hasonlók), ám a növekedés közben akadozik. Nem ezért vagy azért, csak volt már rá példa. Vegyünk egy gazdaságtörténetileg abszolút hihető 0%-os reálnövekedést. Induljunk ki egy 3,5 %-os termelői árindexből, ami a nyomott kereslet miatt nem nagyobb. A nominális növekedés ezek szerint 3,5 %-os. A deficit a lazítás miatt 3,5 %, ami elég ártalmatlannak tűnik. Merre tart az államadósság?

k = d1/r = 3,5 % / 3,5 % = 100 % 

Mennyi? Persze nem egy-két éven belül érünk 100 százalékra, de az irány rettentő veszélyes. Vigyázat, a befektetők nézik a képletet! Nem is kell recesszió, és nem is kell nagy lazítás ahhoz, hogy fejünkre nőjön az adósságállomány. Ráadásul öngerjesztő és gyorsuló folyamat indul be. Az elégtelen növekedést újabb és újabb lazításokkal akarják fokozni, a hitelezők egyre magasabb kamatokat kérnek, és a külföldi devizában felvett adósságot nem lehet elinflálni sem! A kiadások visszafogása pedig növekedési áldozattal jár. Ördögi kör.

7.) A képletből az is megállapítható – és Excel-táblázatban le is futtatható -, hogy hova konvergál az államadósság meghatározott deficitszint és tervezett nominális növekedés mellett. Pl. tervezzünk hosszabb távon - puritán módon - átlagosan 1,5 %-os reálnövekedést 2,5 %-os termelői áremelkedéssel, ami együtt 4 %-os nominális növekedés, és tartsuk be a 2,5 %-os deficitcélt:

k = d1/r = 2,5 % / 4 % = 62,5%

Ez azt jelenti, hogy hosszú távon az államadósság rátája viszonylag betarthatónak tűnő feltételek mellett a barátságos 62,5 %-os szinthez konvergál, és ott stabilizálódik. A folyamat lassú, de ha a piac elhiszi, hogy tartjuk magunkat ehhez a pályához, akkor egyre olcsóbb finanszírozáshoz jut az ország, és tényleg nem lesz szükség az IMF-hitelre. Nyilván hitelességi probléma adódik, ha kurucok és betyárok ígérnek ilyet. 

Alaposan körbejártuk, miért fontos az infláció féken tartása, az adóssághegy lapítása, az államháztartási deficit leszorítása. Ha egy kis, nyitott országban ezek a mutatók rosszak, az azt jelenti, hogy nem vonzó a befektetési környezet. Befektetés nélkül pedig nincs kilábalás. Érdemi befektetés – nem győzzük ismételni – csak külföldről érkezhet. A hosszú távon gondolkodó külföldiek a fő mutatókat, a biztonságot és a kiszámíthatóságot nézik.

Az etatista, voluntarista kormányzat a deficitet és az államadósságot látszólagosan kezelte, és ennek oltárán feláldozta a jogbiztonságot, a befektetések biztonságát, a kiszámíthatóságot, a társadalmi szolidaritást, a versenyképességet. Röviden: visszataszító befektetési környezetet alakított ki.

Elsősorban angolszász közgazdászok javasolnak költségvetési és/vagy monetáris lazítást (saját országukban), hogy így induljon be a növekedés, amivel kinőhető majd az államadósság. A kormányzatnak is tetszenek ezek a hangok. Az MNB valójában már a kormány egyik minisztériuma, ahol éppen monetáris tűzijátékot tervezgetnek. Piromániások kezébe került a gyufa! Az ilyen pénzpolitika sikerére azonban nemigen található történelmi példa. Hiperinflációra igen. Ebben például világcsúcstartók vagyunk a napi 200 %-os pénzromlással (1946). Az ezüstérmes zimbabwei napi 100 % hozzánk képest gyenge kísérlet, a weimari köztársaság napi 20 %-a pedig futottak még kategória. Újabb adósságokkal nem lehet elhordani az adóssághegyet. Ilyesmivel csak olyan ország kísérletezhet – még ha a siker csekély reményével is -, amelyik a saját valutájában és főként a saját polgárai felé adósodott el. Magyarország - földünk szívcsakrája ide vagy oda - nem ilyen ország. Adósságunk nagy része külföldi devizában van, és a forintadósság nagy része is külföldiek kezében összpontosul. Számunkra az észak-nyugat-európai, puritán út a járható.

A takarékoskodásnak és a strukturális átalakításoknak olyan finomhangolására van szükség, amely képes a gazdasági szereplők bizalmának helyreállítására: a befektetők mernek beruházni, a bankok mernek hitelt adni, a vállalkozások mernek hitelt felvenni, a háztartások mernek fogyasztani.

 „...Amikor ezekre az eredményekre hivatkozom, ki kell emelnem, hogy az emberek érzik, ez az ország az övék. Összegezve azt kell mondanom,… egy új országot építettünk fel a Duna és a Tisza mentén, …, ahol az emberek anyagilag és kulturálisan összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint valaha, és szélesebb jogokat, nagyobb szabadságot és demokráciát élveznek, mint hosszú történelmünk bármely más időszakában.” *

Orbán Viktor, választási beszéd, 2014. április

*Kádár János interjúja a TIME-ban, 1986. augusztus 11.

VÉGSZÓ

Ha nem változtatunk, és Kádár János marad a miniszterelnök beszédírója…

... a történelmi előzmények: az öt évszázadnyi gyarmati sor, a vesztett háborúk, az átlagnál műveltebb és polgárosodottabb zsidóság kivetése, az iparos és gazdálkodó németség kitelepítése, az általános bizalmatlanság mindenféle "idegennel" szemben, a centralizált rendszerek máig tartó, veszedelmes ölelése, a széthúzás, a hatalmi elitek és a választói tömegek vonzódása a paternalista megoldásokhoz mind ugyanabba az irányba mutatnak: Magyarország társadalma elveszti az esélyét, hogy valaha is felzárkózzon Nyugat-Európához.

A produktív, piaci, versengő, szociális, demokratikus, puritán kapitalizmus a periférián illúzió marad.

Magyarország – ha a jelenlegi irányba halad - a következő évtizedekben leszálló ágban lesz gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt, legjobb esetben stagnálás, pangás várható. A jóléti olló tovább nyílik nyugati szomszédainkhoz képest. Javíthatná a helyzetet az ország földrajzi közelsége a centrumhoz, a minőségi bedolgozó szerep. Ehhez azonban nagyon jó befektetési klímát kellene teremteni, amire középtávon kevés kilátás van. A jelenlegi vezetés éppen az ellenkező irányba löki az országot. Volt rá példa a közelmúltban: az összeomlás előtt a regnáló gazdasági-politikai elit külföldre menekítette vagyonát, majd a lecsúszó ország vagyontárgyait töredékáron vásárolta fel. Még nagyobb urak lettek a még szerencsétlenebb tömeg felett. Argentína nincs olyan messze, mint gondolnánk.

Az adósságállomány szorítása, a tőkeszegénység, az innováció hiánya, a rossz demográfiai folyamatok, a végletesen ellentétes társadalmi törekvések, a kompromisszumképtelen ellenzék, a politikai harcok mind egy lefelé irányuló spirál képét vetítik előre. A nemzetközi trendek sem optimálisak: a centrum növekedése akadozik, az európai periféria recesszióban van, az eurozóna nem optimális valutaövezet, ezért az Euro sorsa is bizonytalan. Mindeközben erősödik az ambiciózus, képzett emberek kiáramlása, ez tovább gyengíti Magyarországot. A centrum tőkéjével és újító képességével, illetve a feltörekvő országok milliárdos létszámú, olcsó munkaerejével az európai periféria aligha tudja felvenni a versenyt.

A versenyképesség a tőkeerő és az innováció tekintetében nem tud helyreállni. A munkaerő minőségét maga a kormány erodálja. A munkaerő árának - végül is a jövedelmeknek - a lemorzsolódását a globális piac kényszeríti ki. A magánfogyasztás és a közfogyasztás - egészségügy, oktatás, nyugellátás, tömegközlekedés, útfenntartás, közbiztonság - folyamatos lecsúszás után balkáni szintre kerül.

2035:  … ezüstmetál Mercedes áll meg házunk előtt ... lányom érkezik Németországból ... ruhát és finomságot hoz ...