2.3 Munkaerő (L)
A munkaerő kínálata mennyiségben a lakosság fogyása, ezen belül a nehezen integrálódó népesség arányának növekedése, az egészségi és mentális állapot romlása, az öregedés és a kivándorlás miatt csökken, minőségben az oktatási rendszer állami-klerikális átszabása, az egyetemek sorvasztása, az agyelszívás és agyelűzés miatt romlik. A foglalkoztatási ráta tragikusan alacsony. A járadékosok (nyugdíjjogosultak, segélyesek) száma folyamatosan nő. A ambiciózus aktívak elvándorlása fokozódik.
A népességfogyásra vonatkozó negatív előrejelzések látványos bizonyítéka az egyes korosztályok létszámát mutató grafikon. Tavaly ugyan szerényen nőtt a születések száma, de ne higgyük, hogy ez a fényes jövőbe vetett bizalom jele! Egyszerűen csak éppen a legnépesebb korosztályok – a Ratkó-unokák - vannak szülő korban. A korfa törzse pár évtized alatt vészesen elvékonyodik, ha a gyermekvállalási hajlandóság csökkenő trendje nem változik, vagy nem érkezik Magyarországra jelentős számú bevándorló. Elbírja-e a gyenge törzs az egész lombkoronát? Ki fizeti a nyugdíjakat egy olyan országban, ahol a választók többsége nyugdíjas lesz? A népességfogyás helyenként átcsaphat elnéptelenedésbe. Ennek elkerüléséhez vonzó gazdaságra és vonzó társadalomra lenne szükség.
2.4. Technikai haladás (λ)
A technikai haladás csak követő vagy lemaradó lehet a centrumhoz képest. Az anyavállalat (centrum) marad a K+F-központ a leányvállalattal szemben, valamint a leányvállalatnál (a periférián) elért kutatási eredmények is az anyavállalat tulajdonában maradnak (szabadalmi jogok). A centrumban a munkabérek magasak, a munkanélküliség alacsony, a vállalatok folyamatosan törekednek a munkaerő technikai helyettesítésére, a műszaki fejlesztésre. A periférián ez a nyomás nincs meg (alacsonyabb bérek, magasabb munkanélküliség, inflatorikus környezet), a vállalatok kényelmesebbek. A periféria hagyományosan inflálással igyekszik csökkenteni az adósságát, illetve pénzének leértékelésével igyekszik helyreállítani a versenyképességet. Ez azonban leveszi azt a nyomást a vállalatokról, hogy kizárólag technikai haladással, hatékonyságnöveléssel tartsanak lépést a piaccal. Továbbá: inflatorikus környezetben a tőkeigényes, lassan megtérülő beruházások kalkulációja nehéz (lebeg a „cash flow”), ezért ilyen beruházásokhoz nehéz befektetőt találni, illetve csak tetemes kockázati felár fizetése mellett. A hitelezés fuldoklik a magas kockázati felár és az alacsony hitelkereslet miatt. Az állam hitelkereslete is felfelé tolja a kamatszintet. Mindezek a hatások bebetonozzák a periféria hátrányát. Az eurózóna perifériáján bonyolódott a helyzet azzal, hogy az államok nem tudnak szabadon inflálni, minőségi alkalmazkodásra csak korlátozottan képesek, belső leértékelést - pl. a nominális munkabér masszív csökkentésével - nehezen tudnak lenyomni a társadalom torkán, a versenyképességük így végzetesen leromlott. A fogyasztás színvonalát hitelfelvétellel simították eddig, ám a hitelállomány mára kezelhetetlenné vált. Most a transzferek növelésére van szükség ahhoz, hogy egyben maradjon az eurozóna. Kérdés, hogy a centrum országaiban megvan-e az a tartós szolidaritás a perifériával szemben, mint pl. a nyugat-németekben a kelet-németekkel kapcsolatban.
A technikai haladás motorja az innovációs aktivitás. Jellemző adat az Európai Szabadalmi Hivatalhoz (EPO) benyújtott szabadalmi bejelentések száma. Az összehasonlíthatóság kedvéért a szabadalmi bejelentések számát egymillió lakosra vetítjük, így pontosabban elképzelhetjük, milyen ütemű lehet a periféria felzárkózása a centrumhoz ezen a téren. A következő bekezdést gyenge idegzetűek ugorják át!
2012-ben az EPO-nál bejelentett szabadalmak a száma egymillió főre vetítve Ausztriában 220, Hollandiában 300, Németországban 330, Finnországban 350, Svédországban 360, Luxemburgban 780, Svájcban 830. Magyarországon 10 (tíz) darab.
Az EPO-nál bejelentett szabadalmak abszolút mennyisége Magyarországon 103 darab, Németországban 27.295 darab volt 2012-ben. (Egyperces néma gondolkodást kérünk.)
A kelet- és dél-európai országok is hasonló nagyságrendű lemaradásban vanak, ami azt mutatja, hogy nem "hungarikumról" van szó, hanem áthidalhatatlan centrum-periféria-szakadékról. Az adatok érdekes párhuzamosságot mutatnak egyébként a korábban tárgyalt FDI/fő-értékekkel. A "nem gyarmatosított" országok lemaradása a szabadalmi bejelentések terén is tragikus!
A technikai haladás és a munkaerő általános minősége szempontjából kulcsfontosságú a felsőoktatás. A centrum országai ennek megfelelően kezelik ezt a területet. Gazdasági és társadalmi jelentősége miatt bővebben kell tárgyalni ezt a témát, és hogy mindjárt érzékeljük is a magyar felsőoktatás lemaradásának dimenzióját, elég egy adatot megjegyezni: a magyar felsőoktatás állami támogatása évről évre csökken, jelenleg évi 400 millió euro. Ez 100 millióval kevesebb, mint a drezdai műszaki egyetem éves költségvetése.
Az európai centrum sok egyetemén ingyenes az oktatás, csak a túlfogyasztók fizetnek. Sok helyen, ahol pedig van tandíj, ott marginális tétel a családok költségvetésében.
A legszélesebb társadalmi körnek a legszélesebb hozzáférés a legmagasabb szintű tudáshoz: ez együtt a nemzeti versenyképesség megőrzésének a záloga.
A középosztály nem töpreng azon, hogy az ő adójából vajon miért is tanulnak az alulról jövők, mert tudják: minél többen jutnak feljebb, annál többen biztosítják majd a vásárlóerőt az egész gazdaság számára, annál többen adják hozzá tudásukat a közös sikerhez, annál nagyobb merítésből választhat párt magának a középosztályos csemete. Végeredményben a középosztály valóban erősebb lesz. Nem veszhet el egy tehetség sem! Ellenkező esetben a fizika nyers törvényei működnek: gyorsuló mozgás lefelé. Minél nagyobb tömeg marad esélytelen és nincstelen, annál nagyobb erővel és egyre nagyobb mértékben húzza magával lefelé az egyre vékonyabb középosztályt. A legfelső jövedelmi réteg és a jómódú, képzett középosztály nem reprodukálja önmagát – sehol a világon, soha a történelemben -, így a létszám tartásához vagy a még kívánatosabb növeléséhez egyszerűen matematikailag szükségszerű a lentről jövők mobilitásának biztosítása.
Ma azok a leggazdagabb és legstabilabb országok Európában, ahol a reformáció hatására a leghamarabb vált általánossá a közoktatás, a tehetségek a lehető legnagyobb merítésből emelkedhettek ki. Ezen is túl a protestáns etika - a puritán, dolgos, takarékos életmód ideállá emelése – megteremtette azt a társadalmi-szellemi közeget, amelyben a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia a legsikeresebben üzemel. Az európai Észak-Nyugaton az egyébként katolikus többségű térségek népe is megtanult puritán módon viselkedni – a versenyhelyzet miatt. Nem értékítélet és nem vallási tartalmak osztályozása, hanem ténymegállapítás: az európai törésvonalak máig annak mentén húzódnak, hogy az egyes régiókban az észak-nyugati protestáns, a déli katolikus vagy a keleti ortodox viselkedési mechanizmusok dominálják inkább a társadalmi és gazdasági hétköznapokat. Ezekből a kulturális alapállásokból (árkokból) elmozdulni – ha egyáltalán sikerül – évszázados nagyságrendű kihívás. Jelenleg éppen ellenkező folyamat zajlik, ami akár az euro sorsát is megpecsételheti.
A tankötelezettséget legkorábban a világon a német dél-nyugati, protestáns hercegségekben vezették be. Elsőként Württemberg (1559), Pfalz (1592), Strassburg (1598), Elzász, Szász-Gotha. Magyarországon 300 évvel később, Eötvös József minisztersége idején, 1868-ban vezették be az általános tankötelezettséget. A legversenyképesebb társadalmak évszázadok óta óriási erőfeszítéseket tesznek a tudás társadalmasításáért.
A periféria dilemmája, hogy milyen mértékben finanszírozza, vagy egyáltalán finanszírozza-e az állam a felsőoktatást, mert sok diplomás elmegy az országból, és oktatásuk ára így kidobott pénznek tűnik. A válasz: igen, finanszírozza minden erővel! Az, hogy ki jut be a felsőoktatásba, csak a teljesítmény alapján dőlhet el, nem a szülők anyagi lehetőségei szerint. Jelenleg a GDP fél százalékát sem költi az állam a felsőoktatásra. Az OECD-átlag másfél százalék. Így nem fogunk felzárkózni sehova. Természetesen nem csupán több pénz kell a felsőoktatásra, hanem hatékonyabb struktúrában kell a több pénzt elkölteni. Nem kell csodákra gondolni, hanem meg kell próbálni lemásolni a fejlett és az újabban sikeres országok felsőoktatását. Olyan egyszerű dolgokat kell megnézni, hogy egy adott méretű országban hány darab egyetem van, mekkora egyetemek vannak, mit tanítanak, a lexikális tudást sulykolják vagy inkább a problémamegoldó készségeket fejlesztik. Biztosan akadnak kevésbé fontos projektek az országban (pl. államosítások, stadionok, választási nyugdíjemelések, hangulatjavító rezsicsökkentések, egykulcsos szja, stb. stb.), ahonnan át lehetne csoportosítani még egy százalékot, ha a tudásalapú társadalmakhoz akarunk felzárkózni. Ezt kell eldönteni!
Ha a piaci igényeknek megfelelő struktúrában több diplomás van az országban, szívesebben telepednek le magas hozzáadott értékű termelést és szolgáltatást végző vállalatok. A skandináv országok a drága, viszont magasan képzett munkaerejükkel sokkal több tőkét vonzanak, mint a déli országok az olcsó, de alacsonyan képzett tömegeikkel (lásd az FDI-táblázatot).
A felsőoktatás amerikai típusú finanszírozása egy olyan országban, ahol a középosztály sem tehetős, erősen kontraszelektál, lefojtja a társadalmi mobilitást. A felső középosztály ugyan megengedhetné magának ezt a luxust, azonban a felsőoktatás ezen a módon száz évet repülne vissza a történelemben. Sokan úgy gondolják majd, minek tanulni, a papa úgyis befizet. Mások úgy gondolhatják, minek tanulni, a papa úgysem tud befizetni. Az egyetem meg úgy gondolhatja, nem rúgom ki, mert ő fizet. Mennyi képességet, ambíciót veszít el így a társadalom, amikor minden egyes tizedszázalékra szükség van a felzárkózáshoz!?
Ha a felsőoktatás nem közszolgáltatás, hanem privilégium, akkor túl sok tehetség vész el, és ez végzetes hiba egy olyan ország számára, amely nem képes úgy beszippantani a világ szellemi elitjét, mint az Egyesült Államok. A túlfogyasztást – amely minden ingyenes szolgáltatás esetén fennáll - teljesítményen alapuló szabályozással kell korlátozni. Csak a renitensek fizessenek!
Itt érdemes megállni egy gondolatra: Baden és Württemberg, XIX. század: Carl Benz édesapja mozdonyvezető volt, aki korán meghalt, a fiút édesanyja egyedül nevelte. Gottlieb Daimler apja vendéglős volt. Wilhelm Maybach árvaházban nőtt fel. Nem éppen a felső középosztály. Ezért nem veszhet el egyetlen tehetség sem!
Az ingyenességgel szemben nem lehet érv a diplomás kivándorlás. Az ország elhagyása nem lakodalmas menet, hanem a legtöbb esetben súlyos gazdasági kényszerhelyzet és családi tragédia. Mivel képtelenség - még az állami szférában is -, hogy az állam tízezerszámra garantálja a végzettségnek megfelelő munkahelyeket, ezért az is képtelenség, hogy az állam röghöz kösse a hallgatókat. Hihetetlen, hogy Európában egy olyan alapjogról, mint a szabad költözés, ádáz vitát kell folytatni az állammal.
Ha egy diplomás elmegy, mert nem talált munkát, legalább nem terheli a szociális rendszereket, talán még a szülőket is támogatni tudja. Például Törökországba és a balkáni országokba több milliárd eurót utalnak évente a kivándorolt családtagok. Ha viszont van megfelelő munka, akkor itthon adózik, a szaldó mindenképpen pozitív az állam számára.
Ha széles tömegek kizáródnak a felsőoktatásból, sokan már a középiskola után elhagyják az országot. Ők talán fizessék vissza a gimnáziumi képzés árát? Aki itthon marad, terheli a szociális rendszereket, szerencsésebb esetben betanított munkát végez.
Az alacsonyan képzett tömegek növelése arra predesztinálja az országot, hogy a tömegtermelő, összeszerelő jellegű beruházásokért versenyezzen Ázsiával, ami be is betonozza helyünket az európai periféria szélén. Ez lenne Magyarország helye?
Az egész társadalom feladata, hogy értékválasztásaival, hétköznapi, szakmai és politikai viselkedésével vonzó országot teremtsen a végzősök számára, az állam feladata pedig a vonzó beruházási környezet megteremtése, és akkor tényleg kevesen mennek el. Olyan országot kell teremteni, ahol – hazai híján – a külföldi működőtőke bátran terjeszkedhet, ezzel teremtve munkaalkalmat a magasan képzett munkaerőnek. Mindig lesz kivándorlás, a mérték változik attól függően, hogy milyenek a hazai kilátások. Ez a folyamat megatrend, nem lehet visszafordítani – a centrum-periféria viszony determinálja -, tehát alkalmazkodni kell hozzá.
Minden erőszakos kísérlet – mint például a diplomás jobbágyság intézménye - csak taszítóbbá teszi az országot. Befektetést kell vonzani, ami itthon tartja a mérnököt! A legtöbb tehetség pedig a legnagyobb merítésből kerülhet elő. Ezen a téren is nemzetközi verseny van: ha nagy tömeg kiszorul a felsőoktatásból, akkor sokan már egyetemre is külföldön fognak járni, és ők már biztosan nem jönnek haza.
Kétségtelenül több szakmunkásra is szükség van. Ezt a létszámhiányt azonban nem a továbbtanulni szándékozók „lefelé nyomásával” kell pótolni, hanem az alig iskolázott tömegek „felfelé tolásával”! Mindenkit felfelé kell irányítani, motiválni, ambicionálni, és így is kialakulhat az egészséges arány a szakmunkások és a diplomások között egy magasabb szinten. A társadalom átlagos minőségét minden erővel felfelé kell tolni, így nőhet hosszú távon a foglalkoztatási ráta, így nőhet a gazdaság minőségi tőkevonzó képessége, produktivitása, adóteljesítménye, végeredményben a közösen - állami redisztribúció útján - felhasználható javak mennyisége. Így javulhat az egészségügy színvonala, így maradnak itthon az orvosok is.
Összegezve: az állami felsőoktatásban inkább a közszolgáltató jelleg domináljon, ne az elitképző jelleg! Ez utóbbira vállalkozhatnak privát intézmények. Tíz ok, amiért érdemes a piaci megatrendeket közelítő struktúrában a lehető legtöbb diák tanulmányait közpénzből támogatni:
1./ a magasabban képzett munkaerő a magasabb hozzáadott értékű beruházásokat vonzza; ehhez persze szükséges a barátságos befektetési klíma biztosítása is;
2./ több itthon alkalmazható diplomás arányon felül több adót fizet;
3./ aki éppen tanul, az nem munkanélküli; jobb valakinek a tanulmányait támogatni valamilyen perspektívával, mint ugyanőt segélyezni minden perspektíva nélkül;
4./ a felsőoktatásba integrálható diákok helyét a középszintű szakképzésben alulról kell feltölteni, így az egész társadalom munkaerő-kínálata nő minőségben és mennyiségben is;
5./ a magasan képzett munkavállalók sokkal tovább tarthatók a munkapiacon; évekkel később muszáj nyugdíjba menniük, mint a fizikai dolgozóknak; ez kulcsfontosságú körülmény a demográfiai folyamatokra tekintettel;
6./ a magasan képzett munkaerő kevésbé szorul az egészségügyi és szociális ellátásokra;
7./ csak a munkaerő minőségi emelésével együtt nőhet a foglalkoztatási ráta, hiszen a tisztán fizikai jellegű munkákat – a tömegtermelést - Ázsiában olcsóbban elvégzik;
8./ munkahely híján kivándorló diplomások nem növelik itthon a munkanélküliséget;
9./ a kivándorolt diplomások képesek lesznek szüleiket támogatni, amire szükség is lesz a nyugdíjak csökkenése miatt; a hazautalások 2011-ben a GDP 1,7 %-át tették ki;
10./ a kivándorolt diplomások hazautalásaival javul az ország devizamérlege;
A társadalmi rétegek közötti átjárást - a mobilitást - kizárólag az oktatással lehet biztosítani. A legelesettebb tömegek számára is csak az oktatás adhat reményt a felemelkedésre. Ezt a kérdést nem jótéteményként kell kezelni, hanem közös társadalmi érdekként, közös humánus kötelezettségként. Minél iskolázatlanabb, minél szegényebb egy réteg, annál magasabb a szaporodási rátája, így aztán egyre feszítőbb problémákat fog okozni a társadalom többi részének és saját magának is.
Mindazonáltal a „mégoly jó” oktatási rendszer sem képes önmagában gazdasági csodát előidézni, tehát ezzel kapcsolatban se legyen illúziónk! A pozitív hatások csak hosszú távon érvényesülhetnek.
A társadalom átlagos képzettségének emelése csupán a szükséges minimum, hogy egyáltalán versenyben maradhasson az ország. Minőségi beruházásokra is szükség van. Ha a korszerű termelőeszköz nem jön a minőségi munkaerőhöz, akkor a minőségi munkaerő megy a korszerű termelőeszközhöz.
ÖSSZEGZÉS:
A terlmelési tényezők: a tőke, a természeti adottságok, a munka és a technikai haladás mennyiségi és minőségi vizsgálata alapján megállapítható, hogy Magyarországon egyik területen sem várható érdemi pozitív elmozdulás belátható időn belül. Hosszabb távon belső erőből egyedül a munkaerő minőségét lehet emelni, illetve kedvező körülmények megteremtése esetén ismét nőhetnek a külföldi működőtőke-beruházások, ám ezen tényezők erősödése is csak a centrumtól való távolodás fékezésére lesz elegendő.
JAVASLATOK
Aki eljutott ideáig, és úgy gondolja, hogy mégis inkább Tirol, mint turul, az olvassa el véleményünket az ország felemelkedésének feltételeiről is! A felemelkedés alatt a tisztes régiós - félperifériás - életszínvonal elérését értjük.
Az a vezetés, amelyik nem látja be, hogy a beruházásokra - amelyek szükségesek lennének a gazdaság beindításához, amelyek valódi munkahelyeket teremtenének, amelyek itthon tartanák a magyar a fiatalokat - érdemben csak a külföldi befektetők képesek, az nem a realitás talaján áll, és nem alkalmas az ország irányítására. Az a vezetés, amelyik nem tesz meg mindent a külföldi beruházások vonzása érdekében, az végső soron nemzetellenes politikát folytat. Egyre több fiatal fogja elhagyni az országot, ha nem lesznek munkahelyek. Vajon kik fognak élni ebben az országban száz év múlva?! El kell fogadni, hogy nem az a fontos, honnan jött a tulajdonos, hanem csak az számít, hogy itt, nálunk munkát biztosít. A külföldi - főként nyugat-európai - cégeknél ráadásul jobbak is a munkafeltételek és a bérek, mint a legtöbb magyar tulajdonú vállalatnál. A képződő bértömeg és adótömeg pedig multiplikátorként fejti ki hatását a hazai gazdaságban.
A történelem során sokféle nép telepedett le ezen a vidéken. A bölcs uralkodók mindig használták az idegenek szakértelmét, gazdasági erejét, katonai képességét az egész ország javára, integrálták őket. A dicső múltra szívesen hivatkozó kormány ezt a tanulságot is levonhatná a történelmi példákból.
A KRÍZISBŐL VALÓ KILÁBALÁS SZÜKSÉGES FELTÉTELEI:
Csak a jogbiztonság, a minőségi munkaerő és a modern tőke kombinációja emelheti érdemben a gazdaság növekedési potenciálját, így emelkedhet érdemben a foglalkoztatási ráta is. A jogbiztonság és a munkaerő minősége házi feladat, a modern működőtőkét - be kell látni - számottevően csak a külföld biztosíthatja.
A kedvező feltételek kialakítása politikai részrehajlás nélküli, valódi prioritás: A NEMZETI MINIMUM.
Ha ezekben az alapvető fontosságú kérdésekben a mindenkori kormányzók és a mindenkori ellenzékiek nem tudnak konszenzusra jutni, akkor Magyarország tényleg nem lesz más, mint magos Déva vára: "amit raktak délig, leomlott estére".
ÁLLAM, DEMOKRÁCIA, POLITIKA:
1./ Alkotmányozó nemzetgyűlést! Csak olyan kormányváltásnak lehet gyakorlati haszna, ebből kifolyólag egyáltalán értelme, ami tud változtatni a sokat vitatott új alaptörvényen. Kisebb győzelem esetén minden megszállt intézmény destruktívan fog viselkedni, ezen felül a vesztesnek megvannak az anyagi és informális hatalmi eszközei, hogy destabilizálja a közhatalmat. Az utca is mozgásban lesz. A Költségvetési Tanács és a köztársasági elnök együtt feloszlathatják az országgyűlést.
2./ Helyre kell állítani az alkotmányos demokrácia intézményrendszerét! A demokrácia alaptétele a hatalmi ágak szétválasztása. Az európai történelem rég túllépett a tenyérből etetett vazallusok rendszerén. Minden magas állami posztra nem állíthat egyetlen ember - a legfőbb hűbérúr - jelöltet. Ez a gyakorlat olyan egyszemélyi hegemóniához vezet, ami csak egy hadszíntéren hatékony, a piacgazdaságban, a demokráciában súlyos deformációkat okoz. Hagyni kell működni a fékek és ellensúlyok rendszerét már a jelölési folyamatban is! Így alakulhat ki az össztársadalmi optimum. Bárki nyeri a választást - beleértve a jelenlegi kormánypártot is - valóban tartós átalakításokat csak széles konszenzus alapján indíthat. Különben a következő választás után kezdődhet az egész előlről. A mindenkori ellenzéknek is osztani kell fontos posztokat. Ezt kellene inkább az alaptörvényben rögzíteni, nem a hallgatók röghöz kötését.
3./ Helyre kell állítani a jogbiztonságot, a magántulajdon biztonságát! Ez a civilizáció alapja. Ma egy befektető nem lehet biztos abban, hogy a magyar bíróság a magyar végrehajtó hatalom túlkapásaival szemben meg fogja védeni. Ahol nincsenek biztonságban a megtakarítások, a befektetések, ott megkezdődik az ilyen eszközök külföldre áramlása. Ennek gazdasági hatása nyilvánvaló.
GAZDASÁG, TÁRSADALOM
A két prioritás, amelyek nélkül esélye sincs az országnak a felemelkedésre:
1./ Minden erővel fejleszteni kell a közoktatást, a szakképzést, a felsőfokú oktatást, mert Magyarországon a munkaerő az egyetlen termelési tényező, aminek a minőségét önerőből is számottevően emelni lehet.
2./ Helyre kell állítani Magyarország tőkevonzó képességét. A jogbiztonság mellett ki kell alakítani egy stabil adózási környezetet is, hogy megfeleljünk a biztonság és a kiszámíthatóság követelményének. Ezek nélkül nem lehet komoly tőkebeáramlásra számítani. Mivel a befektetések hosszabb távra szólnak, a jogalkotási folyamatba az ellenzéket is be kell vonni. A befektetők nem fognak bízni az országban, ha egy kormányváltástól félniük kell.
Az alábbi felsorolás nem feltétlenül a fontosság vagy a sürgősség szerint alakul, és nem lehet teljes:
1./ Abba kell hagyni a durva beavatkozást a piaci folyamatokba, az államosításokat, a kézi vezérlést! (államháztartási hatás: egyenleget javít)
2./ A különadókat a szükséges és indokolható minimumra kell csökkenteni! Kiszámítható, nem sarcoló jellegű, verseny- és szektorsemleges adózástatásra van szükség, hogy visszanyerjük a belföldi és a külföldi befektetők bizalmát. Csak a külföld képes olyan mennyiségű és minőségű beruházást indítani Magyarországon, ami kimozdítaná a gazdaságot a holtpontról. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, később a beruházások élénkülése egyenleget javít)
3./ Át kell térni a többkulcsos személyi jövedelemadóra, amely az alsóbb jövedelmi osztályokban több pénzt hagy. Ez valóban növelheti az aggregált fogyasztást. Az, hogy a felső jövedelmi osztályokban a megtakarítás csökkenhet, a beruházásokra érdemi hatással nem jár. Beruházást eleve csak külföldről lehet várni. A felső középosztálynak be kell látnia: a többkulcsos adózás igazságosabb közteherviselést jelent a jelenleginél, és makrogazdasági szempontból is nagyobb a hozadéka. Széles tömegek nyomorának nagyon nagy társadalmi ára van. A jól keresők agyonadóztatásáról azonban nem lehet szó. (államháztartási hatás: egyenleget javít)
4./ Meg kell állapodni az IMF-fel és az Európai Unióval, ami támaszt ad a forint árfolyamának, hitelességi garanciát jelent a tőkepiacok felé, közvetlen és közvetett hatásként olcsóbb lesz az államadósság finanszírozása. Százmilliárdos nagyságrendű többletköltséget jelent évente, hogy az IMF helyett a piaccal finanszíroztatja az adósságát az állam. Amit a kormány beszed a bankoktól és a távközlési cégektől, azt egy az egyben utalja is tovább a kockázatkedvelő befektetési alapoknak. A bankok és a távközlési cégek pedig beszedik ezt a pénzt a lakosságtól. Ez ugyanolyan hiba, mint a költségvetési deficit elengedése volt a korábbi kormányok idején. (államháztartási hatás: egyenleget javít)
5./ NE LEGYEN TANDÍJ! Csak a túlfogyasztók fizessenek! Ezzel a programmal százezernyi szavazatot lehet begyűjteni. Ráadásul ennek az ígéretnek a betartása - szemben a tisztán populista ígéretekkel - nem gyengíti, hanem erősíti az ország versenyképességét. A felsőoktatásba bejutó szegényeket ezen felül (!) ösztöndíjjal kell támogatni. Semmi sem mobilizál úgy, mint a felemelkedés reménye. Ne feledjük Carl Benz-t! A nemzeti versenyképesség erősítése érekében – és humánus megfontolásból – minden eszközzel, de leginkább az oktatással kell segíteni a társadalmi mobilitást, növelni kell az átlagos felsőfokú képzettséget. Ennek legfontosabb eszköze, hogy a felsőoktatás közszolgáltató jellegű legyen, kizárólag a teljesítmény számítson a bekerülésnél és a bent maradásnál. Magasabban képzett munkaerő magasabb hozzáadott értékű beruházásokat vonz. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, az össztársadalmi hozadék nagy)
6./ Csökkenteni kell valószínűleg a felsőoktatási intézmények számát! Az oktatók puha landolását biztosítani kell, hogy kisebb ellenállás legyen. (államháztartási hatás: egyenleget ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)
7./ Különös hangsúlyt kell fektetni a legszegényebbek oktatásának támogatására. Az alsó szociális rétegek felfelé tolásával kell növelni az átlagos szakképzettséget, a munkakínálatot, a foglalkoztatási rátát. A legalább 18 éves korig iskolában tartott fiatalok kevesebbet szülnek, így csökkenhet a szegénység újratermelődése. Hozadék lesz a jobb integráció a dolgozó társadalomba, a megélhetési bűnözés csökkenése. Az oktatás az előfeltétele annak, hogy ezek a rétegek résztvegyenek később a közteherviselésben. (államháztartási hatás: egyenleget ront rövid távon, később az össztársadalmi hozadék nagy)
8./ A közoktatásban meg kell szüntetni az egyházi befolyást! A vallási hovatartozás az egyén és a család legbelsőbb magánügye, és – tekintettel a történelmi előzményekre – Magyarországon különösen érzékeny személyi adat. A hitéletnek az egyházi intézményekben van a helye. (államháztartási hatás: semleges)
9./ A közoktatásban erősíteni kell a nyelvoktatást, az elemző, problémamegoldó, gyakorlatias készségek fejlesztését, a koóperációt, bátorítani kell az önálló véleményalkotást! Ezzel szemben drasztikusan csökkenteni kell a lexikális adathalmazok sulykolását, adattárolásra ott van a számítógép és az internet. Kevesebb múltba révedés és pátosz, több informatika. Tanulmányozni kell a versenyképes nemzetek oktatási módszereit. A tanári pályát - a meghirdetett és többször halasztott életgálya-modellel szemben - valóban vonzóvá kell tenni! (államháztartási hatás: rövid távon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)
10./ A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ létjogosultságát – egyáltalán a közoktatás államosítását – felül kell vizsgálni! Amennyiben indokolt megtartani - esetleg funkcióit módosítva -, az elnevezést tapintatból módosítani kell. Klebelsberg Kunó minisztersége idején masszívan üzemeltették a numerus clausus intézményét. Népszövetségi nyomásra – és milyen érdekes, akkor is pont külföldi kölcsönre szorult az ország – kozmetikáztak valamit a törvényen, de a lényeg nem változott – ez is ismerősnek tűnik. Úgy gondoljuk, Klebelsberg neve rossz üzenet akkor, amikor a civilizált, nyitott, befogadó európai társadalmak közé szeretnénk tartozni.
11./ Az egészségügyben gondolkodni kell az ingyenesség és a vizitdíj ésszerű kombinációján: pl. negyedévente egyszeri vizitdíj. Teljesen ingyenes jószágra elméletileg korlátlan kereslet irányul. (államháztartási hatás: egyenleget javít)
12./ Csökkenteni kell valószínűleg a kórházak számát! Biztosítani kell az egészségügyi dolgozók puha landolását. (államháztartási hatás: rövidtávon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)
13./ A szociális ellátások rendszerét humánus szempontok szerint kell átalakítani! Fontos, hogy az itt elköltött közpénz gyakorlatilag egy az egyben növeli az aggregált fogyasztást is. Teljesen ellehetetlenített emberek végleg elvesznek a társadalom számára. Az ellátásra szoruló embereket is csak az oktatáson, képzésen keresztül lehet integrálni a gazdaságba. (államháztartási hatás: rövidtávon ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)
14./ Tekintettel a demográfiai folyamatokra, el kell mozdítani 58 évről felfelé a tényleges nyugdíjazási korcentrumot, folytatni kell a nyugdíjkorhatár emelését 65-ig. Veszélyes munkakörök esetén kedvezmény jár. A 60 év felettiek munkaidejét egyfajta bonus-malus-rendszerben – kérésre - ésszerű szintre lehessen csökkenteni. Ez főleg fizikai foglalkozásokban lehet érdekes. A munkáltató nem járhat rosszabbul, a bérkiesést az állam kompenzálhatja pl. szja-oldalon. A nyugdíjak nem növekedhetnek jobban, mint a GDP. Abba kell hagyni a nyugdíjkorúak kiszorítását a munkából. Komolyan ösztönözni kell a nyugdíjkiegészítő célzatú megtakarításokat. (államháztartási hatás: egyenleget javít összességében)
15./ Az állami szférában és bizonyos méret felett a vállalati szférában be kell vezetni egy kötelező kvótát, amely azt írja elő, hogy a munkahelyek mekkora részét kell megosztott, 4-4 órás munkahelyként működtetni, lehetővé téve a kisgyermekes anyák széleskörű foglalkoztatását - pl. amíg a gyerekek általános iskolába járnak. Így jobban biztosítható az egyén, a család és a társadalom érdekének harmonizációja. Javulhat a szülési kedv. Jelenleg a kisgyermekes anyák hosszú időre – sokan végleg - kirekesztődnek a kereső munkából, illetve ha mégis dolgoznak, végletesen leterheltek. Az így foglalkoztatott nők nem veszítenek el képességeket, és könnyen illeszkednek be később a nyolcórás munkarendbe. A megosztott munkahely rendszerét alkalmazni lehet még az idősebb vagy a megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatásában is. (államháztartási hatás: egyenleg semleges, az össztársadalmi hozadék nagy)
16./ A mezőgazdaságban öntözőcsatorna- és víztározó-építési programot kell indítani, amelynek hozadéka a magasabb és stabilabb termésátlag lesz. Az öntözés által nagyobb területen lehet zöldséget és gyümölcsöt termelni, bővülhet az erre épülő feldolgozóipar. Ezt a programot árvíz- és belvízvédelmi szempontokkal is összhangba lehet hozni. A hévizek nyújtotta lehetőségeket a fóliasátras növénytermesztésben kell jobban kihasználni. (államháztartási hatás: uniós kohéziós alapból kellene finanszírozni)
17./ Az államigazgatás miden területét karcsúsítani kell. Biztosítani kell az itt dolgozók puha landolását, hogy ne legyen nagy a közegellenállás. (államháztartási hatás: egyenleget ront, később az össztársadalmi hozadék nagy)
18./ Ki kell békülni a szomszédos országokkal! Gőgös, sértett, búskomor, nagy-magyarország-matricás politika értelmetlen, mert csak az ellenérzéseket fokozza a kinti magyarokkal szemben, és helyzetükön nem javít. Ez a politika az anyaország számára pedig kifejezetten káros, mert akadályozza integrációnkat az európai és a régiós együttműködési rendszerekbe, csökkenti érdekérvényesítési esélyeinket más ügyekben. Ez egy olyan belpolitikai indíttatású sebnyalogatás, aminek nagyon magas társadalmi ára van, mert erős a szembefordító potenciálja itthon és külföldön egyaránt. Ez egy idejétmúlt politika is: a történelem erőszakos területszerzésekről és milliónyi halottról szól, ebben egyik nép sem különbözik lényegében a másiktól. Az Európai Unió tűnhet vontatottnak, unalmasnak, néha ellenszenvesnek, de a végső értelme és küldetése az, hogy Európában többé ne legyen háború. Az országhatárokat súlyos egyezmények rögzítik, de azok az Európai Unió keretében úgyis feloldódnak. Aki nemet mond Európára, leginkább saját nemzetének árt. Ma egy nemzet erejét nem a terület nagysága vagy a népesség létszáma határozza meg, hanem a társadalom minősége, hatékonysága. Egy gazdaságilag stabil, nemzetközileg elismert Magyarország hatékonyabban segítheti a határon túli magyarok érdekeinek érvényesülését is.
19./ Abba kell hagyni a másként gondolkodó civilek, egyesületek, színházak, kulturális intézmények, egyházak, médiák, stb. ellehetetlenítését! Ez a mindenkori hatalomra vonatkozik, legyen az éppen bal- vagy jobboldali orientáltságú. Meg kell szakítani a kifüstölés és kiéheztetés ördögi körét. Élni és élni hagyni. A kevés közpénz méltányos elosztására kell törekedni, aminek során a nagypolitikának ne jusson szerep!
20./ Folyamatosan hat a centrum szívóereje a magyar munkaerőre. A centrumnak szüksége is van a minőségi bevándorlásra. Be kell látni, hogy hamarosan Magyarország is rászorul olyan bevándorlókra, akik javítják az aktivitási rátát. A társadalmat fel kell készíteni idegenek befogadására – ennek már a közoktatásban el kell kezdődnie. Tanítani kell a toleranciát! Világos, ehhez tabukat kell ledönteni. Különben elnéptelenedik az ország.
KONVERGENCIAKRITÉRIUMOK
A fenti intézkedések forrását az állami bevételek és kiadások átstrukturálásával kell előteremteni (pl. a már többször említett egykulcsos szja megszüntetése, a presztízsberuházások (stadionépítések, főtérépítések) leállítása, államosítások leállítása, az államadósság olcsóbb finanszírozása, kedvenc sportágak gazdálkodásának piaci alapra helyezése, stb.) Ennek során különösen tekintettel kell lenni a konvergenciakritériumok betartására!
A sajtóban sokszor jelennek meg olyan írások, amelyekben megkérdőjelezik a maastrichti kritériumok életszerűségét, sőt azt kérdezik, egyáltalán honnan kerültek elő ezek a lehetetlen számok?
Ahhoz, hogy a bázisévben mért államadósság (A0) aránya a bázisévben elért össztermékhez (GDP0) mérten konstans (k) maradjon a tárgyévben is, tehát A1 és GDP1 hányadosa is k konstans legyen (ne növekedjen az államadósság aránya), az kell, hogy az államadósság növekményének – ami tulajdonképpen a tárgyévi nominális államháztartási deficit (D1) - és a GDP nominális növekményének aránya is „k” legyen (GDP növekmény = GDP0*r, ahol „r” a nominális növekedés százalékos mértéke).
Fennállnak a következők: A1 = A0 + D1 és GDP1 = GDP0 * (1+r) valamint D1 = GDP1 * d1, ahol d1 a tárgyévi államháztartási deficit százalékosan.
Ezzel a képlettel aztán lehet szórakozni.
1.) Legyen a nominális növekedés (r) pl. nulla. Az infláció miatt ez reálértelemben csökkenést jelent.
k * (r/(1+r)) = k * (0/(1+0))= k * 0 = 0% = d1
Ekkor d1 deficit is legfeljebb nulla százalék lehet, ha nem akarjuk, hogy "k" emelkedjen. Sőt, mivel az államadósság kamatait akkor is fizetni kell, amikor nem nő a gazdaság, az államháztartás elsődleges egyenlegének masszívan szufficitesnek kell lennie, ami az állami kiadások erős megnyirbálását feltételezi. A gazdasági növekedés őrültnek tűnő hajszolása tehát nem beteges rögeszme, hanem matematikai szükségállapot. Ha „r” kisebb nullánál, akkor "d1" negatív, még nagyobb elsődleges szufficitre van szükség, ami újabb növekedési áldozattal jár. Ördögi kör.
2.) Legyen a nominális növekedés (r) 5 %, ami pl. 2 % reálnövekedésből és 3 % termelői inflációból jön össze. Legyen az államadósság mértéke (k) kényelmesen kezelhető, pl. 60 %. Az EU magországainak átlagos államadóssága 1992. február 7-én - az aláíráskor - éppen 60 % körül állt. Természetesen – jó puritánok módjára - nem akarták, hogy ez növekedjen, és adósságspirál induljon be, ami egy matematikai szörny, gazdasági tragédia.
A képlet így alakul: d1 = 0,60 * (0,05/(1+0,05)) = 0,0286 ≈ 0,03 = 3 %
A képletet barátságosabbá tehetjük azzal, hogy a nevezőben szereplő 1+r = 1,05 –öt lefelé kerekítjük 1,00-re, így a hányados érdemben nem változik, de képlet végtelenül egyszerű - és megengedőbb - lesz:
k * r = d1 = 60 % * 5 % = 3 %
népszerű elnevezéssel: a maastrichti kritériumok
államadósság rátája * nominális növekedés (reálnövekedés + infláció) = megengedhető max. deficit
A képletből érdekes dolgok adódnak. Például a nominális GDP növekedését reálnövekedés híján (0 %) egy az egyben az infláció (pl. 5 %) felpörgetésével is elő lehet idézni: r = 0 % + 5 % = 5 %, és 3 %-os deficit mellet az államadósság 60 % felé konvergál. A taposóakna az, hogy nulla reálnövekedés mellett visszaesnek a beruházások, és előbb-utóbb mínuszba csap a reálnövekedés, amit csak még nagyobb inflációval lehet majd ellensúlyozni. A kiadásokat tovább kell faragni, esetleg a bevételeket tovább kell növelni, ellenkező esetben az adósságspirál beindul. Ördögi kör. Ilyen kegyetlen ez a matematika.
3.) Nézzük a 2013-as magyar számokat! Államadósság (k) rátája (2012 végén) 79 %, várható reálnövekedés 0 % (optimista becslés), a termelői árak inflációja 2,0 % körüli. Nominális növekedés (r) tehát 2,0 % körüli. Mekkora lehet a megengedett maximális deficit, hogy ne nőjön az adósságállomány rátája?
k * r = d1 = 79 % * 2,0 % = 1,58 %
Tehát 1,58 %-os deficit mellett nem nő az államadósság rátája - bár nem is csökken -, azzal az erős feltételezéssel élve, hogy a forint árfolyama nem lesz rosszabb, és a devizában felvett hitelek forintban kifejezett értéke nem romlik. A kormány ennél nagyobb deficitet tervezett, továbbá recesszió sem kizárt, és a forint árfolyama is romolhat, így összeségében nőni fog az államadósság rátája pár százalékponttal. Hogy ne romoljanak a mutatók, szükség van 300-400 milliárdnyi kiigazításra 2013 folyamán.
4.) Megnézhetjük azt is, mekkora növekedésre van szükség akkor, ha például életmódszerűen - több éven keresztül - költségvetési lazítással próbálunk növekedést generálni úgy, hogy hosszabb távon legalább ne nőjön az adósságráta. Az adósságrátánk továbbra is k = 78 %, a deficitet emeljük a nem túl magasnak tűnő d1 = 5%-ig.
r = d1/k = 5 % / 79 % = 6,3 %
Tehát minimum 6,3 százalékos nominális növekedést kell elérni 3 % körüli inflációs cél mellett (ez kell a forint árfolyamának megtámasztásához), ami így 3,3 %-os átlagos reálnövekedést jelent az egész intervallumon. Ez meglehetősen nagyravágyónak tűnik. Legyünk őszinték: szinte lehetetlen! Politikusok figyelmébe ajánlanánk, hogy ilyen kis lazítás esetén is, ha nincs elégséges reálnövekedés, akkor vagy az adósság szabadul el, vagy az infláció, vagy mindkettő. Kis piacon a lazítás elsősorban a fogyasztási importot dobja meg. Ördögi kör.
5.) Kíváncsiságból felidézhetjük a 2003 és 2006 közötti időszakot, amikor az akkori baloldali kormány az alábbi számokkal szembesült: államadósság rátája 60 % körüli, deficit átlagosan 7,5 % körüli. Mekkora nominális növekedésre lett volna minden évben szükség ahhoz, hogy ne növekedjen az adósságráta?
r = d1/k = 7,5 % / 60 % = 12,5 %
Az infláció az említett négy évben átlagosan 4,75% - az egyszerűség kedvéért vegyük ezt egyenlőnek a GDP-deflátorral -, tehát a reálnövekedésnek 12,5 % - 4,75 % = 7,75 %-nak kellett volna lennie éveken keresztül, hogy ne fenyegessen az adósságspirál beindulása. Mire számítottak? Ez lett volna a német gazdasági csoda magyar változata, a jóléti rendszerváltással egyetemben! Nincs információnk arról, hogy látták-e valaha ezt a képletet a döntéshozók, az eredmény mindenesetre tragikus lett. A költségvetési hiány elszállt. A fizetési mérleg tovább romlott. Ebben a helyzetben egy gyengébb forint lett volna adekvát. Az MNB és a kormány - szokás szerint - harcban állt. Az MNB - a jobboldali ellenzék hivatalos irányvonalát követve - az erős forint mellett tette le a voksot, magasan tartotta az alapkamatot (12,5 % is volt!). A hitelre szomjazó vállalatok, háztartások, önkormányzatok számára hamar meglett a megoldás: deviza(alapú)hitel. A kamatkülönbözet és a gazdaságilag nem indokolt erős árfolyam kihasználásán a jórészt jobboldali önkormányzatok is tetemes nyereséget könyvelhettek el éveken át. A reálnövekedés - elsősorban a masszív hitelexpanziónak köszönhetően - átlagosan 4,15 % volt, de még így sem emelkedett ki a régiós mezőnyből. Közben viszont új dimenzióba lépett az államon kívül a háztartások és a vállalatok eladósodási folyamata is. Az ország pénzügyi sebezhetősége végzetesen megnőtt. Ebben minden szereplőnek megvan a maga felelőssége. A nominális növekedés (r) 4,15% + 4,75% = 8,9 %, a deficit (d1) 7,5 % volt átlagosan. Merre tartott az államadósság rátája?
k = d1/r = 7,5 % / 8,9 % = 84,3 %
Az ország hitelezői használják ezt a képletet, és emelkedő számok láttán magasabb árat kérnek a finanszírozásért. Ez persze tovább nehezíti a költségvetés helyzetét. Ördögi kör.
6.) Mi, választók, arra is kíváncsiak vagyunk, mi történik akkor, ha vezetőink választási lazítást ígérnek (pl. 13. havi bonbon, életpálya-műsor, rezsi-mutatvány, foci-eb és hasonlók), ám a növekedés közben akadozik. Nem ezért vagy azért, csak volt már rá példa. Vegyünk egy gazdaságtörténetileg abszolút hihető 0%-os reálnövekedést. Induljunk ki egy 3,5 %-os termelői árindexből, ami a nyomott kereslet miatt nem nagyobb. A nominális növekedés ezek szerint 3,5 %-os. A deficit a lazítás miatt 3,5 %, ami elég ártalmatlannak tűnik. Merre tart az államadósság?
k = d1/r = 3,5 % / 3,5 % = 100 %
Mennyi? Persze nem egy-két éven belül érünk 100 százalékra, de az irány rettentő veszélyes. Vigyázat, a befektetők nézik a képletet! Nem is kell recesszió, és nem is kell nagy lazítás ahhoz, hogy fejünkre nőjön az adósságállomány. Ráadásul öngerjesztő és gyorsuló folyamat indul be. Az elégtelen növekedést újabb és újabb lazításokkal akarják fokozni, a hitelezők egyre magasabb kamatokat kérnek, és a külföldi devizában felvett adósságot nem lehet elinflálni sem! A kiadások visszafogása pedig növekedési áldozattal jár. Ördögi kör.
7.) A képletből az is megállapítható – és Excel-táblázatban le is futtatható -, hogy hova konvergál az államadósság meghatározott deficitszint és tervezett nominális növekedés mellett. Pl. tervezzünk hosszabb távon - puritán módon - átlagosan 1,5 %-os reálnövekedést 2,5 %-os termelői áremelkedéssel, ami együtt 4 %-os nominális növekedés, és tartsuk be a 2,5 %-os deficitcélt:
k = d1/r = 2,5 % / 4 % = 62,5%
Ez azt jelenti, hogy hosszú távon az államadósság rátája viszonylag betarthatónak tűnő feltételek mellett a barátságos 62,5 %-os szinthez konvergál, és ott stabilizálódik. A folyamat lassú, de ha a piac elhiszi, hogy tartjuk magunkat ehhez a pályához, akkor egyre olcsóbb finanszírozáshoz jut az ország, és tényleg nem lesz szükség az IMF-hitelre. Nyilván hitelességi probléma adódik, ha kurucok és betyárok ígérnek ilyet. 
Alaposan körbejártuk, miért fontos az infláció féken tartása, az adóssághegy lapítása, az államháztartási deficit leszorítása. Ha egy kis, nyitott országban ezek a mutatók rosszak, az azt jelenti, hogy nem vonzó a befektetési környezet. Befektetés nélkül pedig nincs kilábalás. Érdemi befektetés – nem győzzük ismételni – csak külföldről érkezhet. A hosszú távon gondolkodó külföldiek a fő mutatókat, a biztonságot és a kiszámíthatóságot nézik.
Az etatista, voluntarista kormányzat a deficitet és az államadósságot látszólagosan kezelte, és ennek oltárán feláldozta a jogbiztonságot, a befektetések biztonságát, a kiszámíthatóságot, a társadalmi szolidaritást, a versenyképességet. Röviden: visszataszító befektetési környezetet alakított ki.
Elsősorban angolszász közgazdászok javasolnak költségvetési és/vagy monetáris lazítást (saját országukban), hogy így induljon be a növekedés, amivel kinőhető majd az államadósság. A kormányzatnak is tetszenek ezek a hangok. Az MNB valójában már a kormány egyik minisztériuma, ahol éppen monetáris tűzijátékot tervezgetnek. Piromániások kezébe került a gyufa! Az ilyen pénzpolitika sikerére azonban nemigen található történelmi példa. Hiperinflációra igen. Ebben például világcsúcstartók vagyunk a napi 200 %-os pénzromlással (1946). Az ezüstérmes zimbabwei napi 100 % hozzánk képest gyenge kísérlet, a weimari köztársaság napi 20 %-a pedig futottak még kategória. Újabb adósságokkal nem lehet elhordani az adóssághegyet. Ilyesmivel csak olyan ország kísérletezhet – még ha a siker csekély reményével is -, amelyik a saját valutájában és főként a saját polgárai felé adósodott el. Magyarország - földünk szívcsakrája ide vagy oda - nem ilyen ország. Adósságunk nagy része külföldi devizában van, és a forintadósság nagy része is külföldiek kezében összpontosul. Számunkra az észak-nyugat-európai, puritán út a járható.
A takarékoskodásnak és a strukturális átalakításoknak olyan finomhangolására van szükség, amely képes a gazdasági szereplők bizalmának helyreállítására: a befektetők mernek beruházni, a bankok mernek hitelt adni, a vállalkozások mernek hitelt felvenni, a háztartások mernek fogyasztani.
„...Amikor ezekre az eredményekre hivatkozom, ki kell emelnem, hogy az emberek érzik, ez az ország az övék. Összegezve azt kell mondanom,… egy új országot építettünk fel a Duna és a Tisza mentén, …, ahol az emberek anyagilag és kulturálisan összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint valaha, és szélesebb jogokat, nagyobb szabadságot és demokráciát élveznek, mint hosszú történelmünk bármely más időszakában.” *
Orbán Viktor, választási beszéd, 2014. április
*Kádár János interjúja a TIME-ban, 1986. augusztus 11.
VÉGSZÓ
Ha nem változtatunk, és Kádár János marad a miniszterelnök beszédírója…
... a történelmi előzmények: az öt évszázadnyi gyarmati sor, a vesztett háborúk, az átlagnál műveltebb és polgárosodottabb zsidóság kivetése, az iparos és gazdálkodó németség kitelepítése, az általános bizalmatlanság mindenféle "idegennel" szemben, a centralizált rendszerek máig tartó, veszedelmes ölelése, a széthúzás, a hatalmi elitek és a választói tömegek vonzódása a paternalista megoldásokhoz mind ugyanabba az irányba mutatnak: Magyarország társadalma elveszti az esélyét, hogy valaha is felzárkózzon Nyugat-Európához.
A produktív, piaci, versengő, szociális, demokratikus, puritán kapitalizmus a periférián illúzió marad.
Magyarország – ha a jelenlegi irányba halad - a következő évtizedekben leszálló ágban lesz gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt, legjobb esetben stagnálás, pangás várható. A jóléti olló tovább nyílik nyugati szomszédainkhoz képest. Javíthatná a helyzetet az ország földrajzi közelsége a centrumhoz, a minőségi bedolgozó szerep. Ehhez azonban nagyon jó befektetési klímát kellene teremteni, amire középtávon kevés kilátás van. A jelenlegi vezetés éppen az ellenkező irányba löki az országot. Volt rá példa a közelmúltban: az összeomlás előtt a regnáló gazdasági-politikai elit külföldre menekítette vagyonát, majd a lecsúszó ország vagyontárgyait töredékáron vásárolta fel. Még nagyobb urak lettek a még szerencsétlenebb tömeg felett. Argentína nincs olyan messze, mint gondolnánk.
Az adósságállomány szorítása, a tőkeszegénység, az innováció hiánya, a rossz demográfiai folyamatok, a végletesen ellentétes társadalmi törekvések, a kompromisszumképtelen ellenzék, a politikai harcok mind egy lefelé irányuló spirál képét vetítik előre. A nemzetközi trendek sem optimálisak: a centrum növekedése akadozik, az európai periféria recesszióban van, az eurozóna nem optimális valutaövezet, ezért az Euro sorsa is bizonytalan. Mindeközben erősödik az ambiciózus, képzett emberek kiáramlása, ez tovább gyengíti Magyarországot. A centrum tőkéjével és újító képességével, illetve a feltörekvő országok milliárdos létszámú, olcsó munkaerejével az európai periféria aligha tudja felvenni a versenyt.
A versenyképesség a tőkeerő és az innováció tekintetében nem tud helyreállni. A munkaerő minőségét maga a kormány erodálja. A munkaerő árának - végül is a jövedelmeknek - a lemorzsolódását a globális piac kényszeríti ki. A magánfogyasztás és a közfogyasztás - egészségügy, oktatás, nyugellátás, tömegközlekedés, útfenntartás, közbiztonság - folyamatos lecsúszás után balkáni szintre kerül.
2035: … ezüstmetál Mercedes áll meg házunk előtt ... lányom érkezik Németországból ... ruhát és finomságot hoz ...
