Magyarország

1975 : … ezüstmetál Mercedes állt meg házunk előtt … 

... nagybátyám érkezett Németországból … ruhát és finomságot hozott …

"Az elmúlt néhány évben kiálltuk a kedvezőtlen nemzetközi gazdasági környezet próbáját. Megállítottuk az eladósodás folyamatát, visszaállítottuk az ország hitelképességét, és némileg javítottunk az eredményeinken is. Mindez azt bizonyítja, hogy társadalmunk politikai és gazdasági alapjai szilárdak."

Orbán Viktor, évértékelő beszéd, 2013.február 22.

Kádár János interjúja a TIME-ban, 1986. augusztus 11.

 ELŐSZÓ

Elemzésünkben Magyarországot a centrum-periféria kontextusban vizsgáljuk, megatrendeket figyelünk. A folyamatokat szigorúan pragmatikus megközelítéssel értékeljük. Nem ideológiákban, baloldali vagy jobboldali, liberális vagy konzervatív, nemzeti vagy nem nemzeti paradigmákban gondolkodunk. Ez a feltétele annak, hogy pragmatikus válaszok szülessenek. Szándékunk annak bemutatása, hogy véleményünk szerint Magyarország hol van most, merre tart, hova juthat.

Az érdekel minket a gazdasági, társadalmi, állami élet folyamatainak vizsgálatakor, hogy a tendencia a centrum vagy a periféria felé mutat. Nem misztikus, elvtelen centrumimádásról van szó. Amikor centrumot mondunk, irányra, mintára, színvonalra gondolunk, amit a legfejlettebb európai társadalmak az egyéni életminőség, a közszolgáltatások minősége, a politikai kultúra, a közmegegyezés, a társadalmi béke, az emberi méltóság tisztelete terén elértek. Ezek az értékek összefüggnek, oda-vissza hatnak, feltételezik egymást, ezért egyszerre, egyidejűleg kell erőfeszítéseket tenni mindegyikért. Magyarország számára ez a mérce, ez a kihívás.

Magyarország most

Anakronisztikus gazdasági-társadalmi modell épül. Szűk elit, vékony középosztály, óriási leszakadó tömeg. Ez Közép-Ázsiában vagy Dél-Amerikában nem lógna ki a sorból. A jogállam módszeres lebontásának lehetünk tanúi. A félfeudális viszonyokat idéző társadalomkép erőltetése rombolja a társadalmi kohéziót és rontja a gazdasági kilátásokat: a tekintélyelvűség felélesztése, új arisztokrácia, új burzsoázia, új főhivatalnoki kar kiépítése, új dimenziójú korrupció és nepotizmus… Üdvözöljük az osztálytársadalomban!

A paternalista államban a lojalitás a siker záloga. Nehezebb versenyhelyzetben elérni valamit a piacon, mint lojalitásért kapni valamit az államtól – ebben a játszmában választó, oligarcha és politikus egymásra talál. Az alattvalói magatartás jutalmazása megszilárdítja az egyéni kijárás rendszerét. Mennyi valódi teljesítmény vész el így társadalmi szinten? Destruktív spirál indult be a mindennapi érintkezésekben, a viselkedésekben, a működési mechanizmusokban, az értékekben.

A társadalmi mobilitás megakasztása gazdaságilag és szociálisan kontraproduktív: a közoktatás állami-klerikális bekebelezése, az évek óta tartó forráskivonás az egyébként szétaprózott felsőoktatásból, a keretszámok szűkítése nem egy tudásalapú társadalom irányába mutatnak. Az „agyelűzés” már az egyetemi felvételi előtt megkezdődik.

A gazdaság stagnál, a növekedési potenciál nulla körül ingadozik, a munkanélküliség magas szinten beragadt és kivándorlás nélkül a duplája lenne, a beruházási ráta évtizedes mélyponton van. Nincs konvergencia a centrumhoz – az elmúlt száz évben sem volt közeledés-, pedig ez minden társadalmi áldozathozatal, erőfeszítés, átalakítás deklarált célja. A felzárkózási kísérletek – pl. a szocializmus idején az erőltetett iparosítás a többi szektor egyidejű zsigerelésével, vagy a rendszerváltás után napjainkig a keresletoldali eszközrendszer helytelen és elméretezett alkalmazása, vagy az elmúlt évtizedben az adósságállomány növelésével járó, ám szétporladó költségvetési stimulusokkkal és a külföldi kölcsöntőkén alapuló fogyasztással meghajtott növekedés – csak időleges és látszólagos eredményeket hoztak. Lemaradásunk nem csökkent.

A társadalmi jólét növekedésének feltételrendszerét a nemzetközi folyamatok mellett elsősorban a mindenkori kormány alakítja a centrum-periféria viszony által szűkre szabott keretrendszeren belül. A kormányzástól függ, hogy a lehetőségek felső sávjába kerül egy ország, vagy a periféria szélére.

Magyarország jelenleg észak-nyugat helyett pálinkás magabiztossággal dél-keleti irányba tart.

A növekedés forrásai kiszáradtak: nincs beruházás, nincs fogyasztás, nincs hitelkínálat, nincs hitelkereslet. A nemzetközi folyamatokban és a jó időjárásban csak bízni lehet. Arab sejkek, kínai mandarinok, ázsiai despoták nem adnak lendületet. Mégiscsak citrom az a magyar narancs.

A tőkeerő terén és az innovációs versenyben a centrum, a munka mennyiségi kínálatában és árában a távoli periféria diktál. Összességében a termelési tényezők várható alakulása nem teszi lehetővé a felzárkózást a centrumhoz.

Az átmeneti élénkülések eredményeit a periodikus válságok megsemmisítik. Gazdaságtörténeti tény: az esetleges, gyenge, pár évtizednyi konvergenciát rendre masszív divergencia követi: I. világháború – II. világháború – olajárrobbanások – a keleti blokk felbomlása – adósság- és hitelválság.

Magyarország számára a reális cél a leszakadás mérséklése, a régiós – félperifériás - szint megtartása.

ÁLLAM

Demokratikus máz alatt autoriter rezsim épül, a fékek és ellensúlyok rendszere formális. A látszat fenntartására az európai uniós pénzek miatt égető szüksége van a hatalomnak. Közösségi beruházás jóformán csak európai kohéziós alapból van. A kormány minden vitatott intézkedésére nyugat-európai példákkal hozakodik elő, és kettős mércét emleget. A csúsztatás ott van, hogy a kiragadott intézkedéssel szemben az adott országban fékek és ellensúlyok működnek. Magyarországon szinte minden intézkedés egy irányba mutat: a hatalom erőfölényét építi ki. Tehetséges ifjú jogászok kínosan ügyelnek a törvény betűjére, hogy a szellemét megkerülhessék.

A magyar kormány lényegében azt kommunikálja, hogy a hidrogén-klorid (HCl, vízben oldva sósav) nem mérgező gáz, hiszen a hidrogén szerepel például a vízben, a klór pedig szerepel a konyhasóban, és ezek miatt senki sem aggódik. A kormány nem is érti a vegyésztársadalom figyelmeztetéseit, és határozottan elutasítja a kettős mércét.

A jogállam aláásása azonban nem csupán a demokrácia alapelveit sérti, hanem a befektetések biztonságát is veszélyezteti, a befektetési hajlandóságot csökkenti, kifejezetten megakasztja a külföldi működőtőke beáramlását, rontja a gazdasági kilábalás esélyét:

• Gyakorlatilag kézi vezérléses egypártrendszer működik, a feszesen szervezett állampárt dominál a pártállamban.
• Parlamenti kontroll nincs.
• Köztársasági elnöki kontroll látszólagos, a máz része.
• Alkotmánybírósági kontroll névleges, hatáskörét folyamatosan szűkítik, és 2013-ban a pártkatonák többségbe kerülnek. Egy ilyen összetételű alkotmánybíróságnak már tetszeni fog pl. a választási regisztráció. 
• A bíróságok függetlensége kétséges. Az OBH elnöke a miniszterelnök bizalmasa (9 évi mandátummal). 200 bíró „nyugdíjazása” alkotmányellenes, nyilvánvaló tisztogatási akció.
• Az ügyészség függetlensége kétséges. A legfőbb ügyész a miniszterelnök bizalmasa, pártkatona (9 évi mandátummal). 100 ügyész "nyugdíjazása" alkotmányellenes.
• A médiahatóság adminisztratív és gazdasági eszközökkel fojtogatja az ellenzéki médiát. Vezetője a miniszterelnök bizalmasa (9 évi mandátummal), a hatóság tagjai mind kormánypártiak, mandátumuk szintén 9 évre szól.
• A Magyar Nemzeti Bank gyakorlatilag a kormány egyik minisztériuma. A Monetáris Tanács elsődleges feladata immár a kormány „élénkítő” politikájának támogatása. Vékony jég. Az árfolyam elszabadulását megakadályozó devizatartalékot ugyan nem lehet egyszerűen „elégetni”, de ha a kormány a forintjaiért túl sok devizát vásárol az MNB-től – pl. ha nem akar, vagy nem tud külföldről friss devizához jutni -, akkor vészes szintre kerülhet a tartalék. A monetáris finanszírozást szerencsére uniós jogszabály tiltja.
• Az Állami Számvevőszék elnöke pártkatona, mandátuma 12 (!) évre szól.
• A Költségvetési Tanács szerepe jelentéktelen. Viszont (!) az új alaptörvény szerint, ha az ország költségvetését tárgyév március 31-ig nem fogadja el a parlament, akkor a köztársasági elnök feloszlathatja az országgyűlést. Egy ellenzéki győzelem esetén pedig kritikussá válhat a helyzet, ha a költségvetés elfogadását az előző kormányhoz hű Költségvetési Tanács megakadályozza.
• A választási rendszer átalakításának minden eleme a hatalmon lévő pártnak kedvez. A másfél-kétmilliós kormánypárti választótömeg újból kétharmados parlamenti túlerőt eredményezhet, mivel az ellenzék darabokban van. A kormánypárt számíthat a határon túliak szavazataira is százezres nagyságrendben. A választási regisztráció bevezetésének ötletét újra elővehetik 2014 után, hogy az anyagilag kisemmizett, apátiába esett tömegek jelentős részét végleg kizárják a döntéshozatalból.
• A hatalomgyakorlás minden szintjén jellemző a tekintélyelvű vezetés, az erőfölénnyel való visszaélés, a kiszorítás, a cinizmus. Az államapparátusban erősödnek a személyi függőségek, mindenki a utasítást várja, mielőtt bármit tenne. A kézenfekvő, hatékony és gyorsan kivitelezhető megoldásokat is halasztják felső jóváhagyás nélkül. Nem a szakmaiság, a törvény, hanem a fortélyos félelem igazgat. A túlcentralizált rendszerek lelassulnak, az össztársadalmi veszteségek nagyok.

Csak emlékeztetőül: volt már arra példa a történelemben, hogy az intézmények látszólag a helyükön voltak, de a kinevezések révén valójában egyetlen akarat érvényesült. A társadalom végül nagy árat fizetett.

„…  alkotmányos úton fogjuk megkísérelni a meghatározó többség megszerzését a törvényhozó testületekben, hogy abban a pillanatban, amikor ez sikerül, az államot olyanná formáljuk, amilyen az eszméinknek megfelel.“ Adolf Hitler, 1930

Hitler 33 százalékos választási eredménnyel lett kancellár, mert a másik 67 százalék egymással vitázott.  A vezér a saját embereivel töltötte fel az alkotmányos intézményeket. A felhatalmazási törvény alapján Hitler rendeleti kormányzást valósított meg, semmilyen ellensúly nem működött. Természetesen nem gondoljuk, hogy a mai Magyarországot a náci Németországgal lehetne összehasonlítani. Mindössze arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy veszélyt jelent, ha a hatalom minden érdemi kontrolltól megszabadul.

GAZDASÁG

1. Bruttó hazai termék (felhasználás szerint): GDP = háztartások fogyasztása + kormányzati fogyasztás + beruházás + nettó export

GDP = C + G + I + NX (NX: nettó export = export-import)

Jelenleg és középtávon:

„C” csökken: folyik az adósságállomány leépítése, sokan nem tudnak, mások nem akarnak költeni;

„G” csökken: itt is folyik az adósságállomány leépítése illetve féken tartása, a GDP 3 százalékának megfelelő EU-s transzferek nélkül nagyobb lenne a zuhanás; állami beruházás szinte kizárólag eu-s pénzből indul;

„I” csökken: a tőketulajdonosok bizonytalanok a piaccal és bizalmatlanok a kormányzással kapcsolatban;

„NX” pozitív, de nem ellensúlyozza az előbbiek csökkenését. Továbbá, ha „C” és „G” növekedne, az erősítené az importot, tehát „NX” csökkene. Az „I” esetleges erősödése is először az importot növelné, így az csökkentőleg hatna „NX”-re, amíg a beruházások termőre nem fordulnak.

A rossz gazdasági eredményeket a kormányzat folyamatosan európai válsággal és világválsággal magyarázza, miközben a legfontosabb gazdasági partnereinknél - Németország, Ausztria - és régiós versenytársainknál - Lengyelország, Szlovákia - évek óta növekedés van.

Végeredményben a GDP stagnál, ezzel nő a lemaradásunk a centrumtól, sőt a „visegrádi” országoktól is.  Növekedés nélkül az adósságállomány a kamatozás miatt előbb-utóbb kezelhetetlen szintre ér, egyre nagyobb részt kell kipréselni a gazdaságból a törlesztésre. Ráadásul jelentős a GDP-GNI-rés, tehát a rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem (GNI) a stagnáló-csökkenő összterméknél is még 6-7 százalékkal kevesebb! A különbség javát azok a kifelé fizetett kamatok és kivont profitok teszik ki, amelyeket a külföldi tőketulajdonosok nem kívánnak Magyarországon újra befektetni. Néhány százalékos GDP-GNI-rés természetesnek tekinthető egy feltörekvő, nyitott gazdaságban, a nagyobb rés azonban menekülésre utal. Ennek van piaci oka is, de a fő ok a „kurucos” kormányzás, amely ellenséges jogszabályi és gazdasági környezet megteremtésével fokozza a bizonytalanságot. Egyes szektorok kifosztásával addig ment a kormány, hogy működését „betyáros” kormányzásnak is nevezhetjük.

A közvélekedéssel ellentétben az egy főre jutó külföldi működőtőke (FDI: foreign direct investment) tekintetében hazánk a maga 6400 €/fő-s FDI-állományával (2011) - európai összehasonlításban – gyengén ellátott, ha úgy vesszük, alig-alig gyarmatosított ország. (A 2012-es jelentős FDI-beáramlás félrevezető, mert azzal szemben jelentős tőkekiáramlás is áll, tehát jelentős részben "átfolyó" tőkéről van szó. Munkahelyteremtő beruházás alig történt.) Érdemes megnézni a kisebb és a hozzánk hasonló méretű, nyitott gazdaságú országok vonatkozó adatait.

Táblázat: egy főre jutó külföldi működőtőke-állomány 2011-ben:

(forrás: saját táblázat interneten hozzáférhető adatok alapján):

Mindenki maga döntse el, melyik ország a vonzóbb: az erősen megszállt Svédország, Hollandia, Norvégia (26.000-28.000 €/fő), a leigázott Svájc (52.500 €/fő), a rabszolgának számító Luxemburg (150.000 €/fő), avagy a nálunk is szabadabb Bulgária, Litvánia, Románia (2500-5000 €/fő), és a szinte teljesen független Görögország (2035 €/fő). Utóbbiak sikeresen ellenálltak a külföldi karvalytőke támadásainak. Mindazonáltal nem hallani olyan híreket, hogy norvég menekültek lepik el a görög kikötőket.

Egyértelműen látszik, hogy a magyarországihoz hasonló népességű, kis belső piaccal rendelkező, nyitott gazdaságú országok esetében az egy főre jutó GDP és az egy főre jutó FDI értékei szoros pozitív korrelációban állnak - függetlenül az ok-okozati viszony erősségétől, a viszony oda-vissza ható irányától, a bonyolult kölcsönhatásoktól. Ebből kifolyólag egy felelősen gondolkodó kormánynak mindent el kellene követnie az FDI állományának növeléséért. Most ennek az ellenkezője történik.

Világos, hogy egy fejletlen országban a fő probléma a hazai tőke gyengesége, így viszonylag kevés külföldi tőke is aránytalanul soknak tűnik hazafias szempontból. Populista politikusok ebből a látszatból politikai hasznot ugyan húzhatnak, de a külföldi működőtőkét elijeszteni gazdasági öngyilkosság. A „nemzeti” politizálás végső soron nemzetellenes.

Ahol a hazai tőkéből nincs beruházás - egyébként a háztartások megtakarításait is maga az állam szipkázza el a vállalkozó szféra elől a mesebeli kamatígéretekkel -, ott csak a külföldi működőtőke mentheti meg az országot a végleges lecsúszástól. Felelőtlen politika, vagy szerencsétlen helyzet, ha egy ország nem tud elég sok FDI-t vonzani. Az viszont bűn, ha a politika alvilági módszerekkel a meglévőket is kiűzi.

A piacokat az állam csak szabályozza, de ne lépjen tulajdonosként - főleg nem a külföldiek "kivásárlásával" - a piacra, ami fölösleges tőkelekötést és pazarló, lomha működést jelent, tehát a társadalmi erőforrások pocsékolását. Ez különösen érvényes a monopolisztikus piacokra, ahol a fogyasztók kiszolgáltatottságát az állam szabályozóként és döntőbíróként csökkentheti az - akár külföldi tulajdonú - szolgáltatókkal szemben. Viszont ha a szolgáltató, a szabályozó és a döntőbíró is maga az állam, az olyan nyomasztó túlhatalmat jelent, amellyel szemben a fogyasztó teljesen tehetetlen. A szolgáltatás minőségét, az ár-érték arányt már senki sem kontrollálhatja hatékonyan, minden az állam jóindulatától és gondosságától függ. Ki ne emlékezne a szocialista nagyvállalatok lepusztulásának tanulságos történetére?  

A stratégiai partnerség rendszere a kézi vezérlős pártállami időket idézi. A legbölcsebb központ sem képes a gazdaság ezernyi rezdülését érzékelni és irányítani, ezért az ilyen rendszerek bukásra vannak ítélve. A társadalmi ár nagy. Ahogy a különadók szelektív kivetése torzítja a piaci folyamatokat, úgy a kedvezmények szelektív odaítélése sem piacbarát lépés. Nem a piac allokál. A stratégiai partnernek – Vito Corleone hangján - azt súgja az állam: ha úgy teszel, ahogy elvárom, nem esik bántódásod, talán cukorkát is kapsz. A vállalatvezető pedig érti: ha nem ül az asztalnál, lehet, hogy őt eszik. A termelési riportok és a látványos aláírások leginkább a közszolgálati híradónak szólnak.

2. Az össztermék növekedése a termelési tényezők alakulásától függ:

termelési függvény: {tőke (K); természeti tényezők (N); munka (L); technikai haladás (λ)}

f(GDP)={K;N;L;λ}

Vegyük sorra a tényezőket:

2.1. Belföldi tőke, külföldi tőke, működőtőke, kölcsöntőke (K)

2.1.1. A belföldi nemzeti tőke nem tud érdemben nőni az állam, a vállalatok és a háztartások adósságállománya, valamint a gyenge megtakarítási képesség miatt.

Bár megoszlanak a vélemények a kötelező magánnyugdíjpénztárak létrehozásával, működésével  és szabályozásával kapcsolatban, a szándék mindenképpen jó volt: a megtakarítások növelése és előgondoskodás. Az állam végül felajánlotta - Vito Corleone hangján -, hogy megvédi a nyugdíjakat, ha a pénztártagok átadják a perselyt. A tagok többsége megértette, hogy ez visszautasíthatatlan ajánlat. Az biztosnak tűnik, hogy a felhazmozódott nyugdíjpénztári vagyont -  ha már szintén vitatható módon államosították - teljes egészében az államadósság csökkentésére kellett volna fordítani. Ennek lett volna a legnagyobb haszna nemzetgazdasági szinten. A nagyjából 3000 milliárd forintnyi pénztári vagyon és az éves szinten 300-400 milliárd forintnyi "visszaállamosított" tagdíjak együtt csaknem 13-14 százalékponttal csökkenthették volna az államadósság rátáját, ami mostanra a lényegesen könnyebben  finanszírozható 66 százalék körül állhatna. Ezzel szemben a nehezen értelmezhető energetikai függetlenség jegyében zajló államosítások és a felső középosztálynak kedvező fiskális lazítások  nemzetgazdasági szintű haszna szétporlad, az államadósság terhei pedig folyamatosan nőnek.

Az „erős középosztály” szlogenjével bevezetett lineáris jövedelemadó-rendszer „fejlődő” világra jellemző különbségeket gerjeszt, a közterhek elosztása vonatkozásában erkölcstelen, lényegében a főhivatalnoki, államigazgatási „felső-középosztály”, a „szpáhik” közpénzen történő megvásárlásának eszköze. Szándékolt, vagy nem szándékolt mellékhatásként a nagyvállalatok magasabb beosztású alkalmazottainak is kedvez, némi kárpótlásként azért, hogy a nyugdíjpénztári megtakarításaikat elkonfiskálta a kormány. A hazai terméket fogyasztó és az itthon megtakarító "erős középosztály" létezése azonban nemcsak Magyarországon, jellemzően az egész periférián illúzió.

A személyi jövedelemadó kiengedésével felszabaduló százmilliárdok nem találják meg az utat a "középosztálytól" a vállalatokig sem a fogyasztási, sem a megtakarítási ágon. A csekély megtakarítást is az állam hitelkereslete szívja el a vállalatok elől. Akinek az egykulcsos szja jóvoltából van mit megtakarítania, az szédületes kamatozású állampapírt vesz, amiből az állam az egykulcsos szja által ütött gigantikus lyukat tömködi. Így megy ez körbe-körbe, amíg valami nem kerül a küllők közé. Az egykulcsos szja miatt keletkező költségvetési hiányt a kötvénykibocsátáson kívül a hitelezésre, beruházásra, innovációra képes külföldi vállalatok, bankok fosztogatásával teremti elő a kormány, amivel tovább súlyosbodik a beruházási helyzet. Az aggregált kereslet pedig azért csökkent, mert a társadalom többségének jövedelmi helyzete reálértelemben romlott.

Az egykulcsos szja-rendszer gazdaságösztönzés szempontjából tehát hatástalan, az erre való hivatkozás csak a valódi szándék leplezését szolgálja.  Az egykulcsos szja a jelenlegi kormányzat egyik legsúlyosabb gazdaságpolitikai tévedése, amihez társadalompolitikai-ideológiai okból és hatalompolitikai megfontolásból ragaszkodik.

Az egykulcsos szja mögött húzódó ideológia leképeződése egy olyan „nemzeti középosztály”-on alapuló társadalmi modell, ami már száz éve is avítt volt Európában. Az pedig a hatalomgyakorlás szempontjából célszerű, hogy a politikai osztály és az államapparátus nagykanállal ehessen a fazékból. Rég nem látott cinizmus tükröződik abban a perverz redisztribúcióban, amit a jelenlegi kormány működtet.

2.1.2. A külföldi működőtőke (FDI) kerüli az országot (a 2012-es kiugró FDI-adat döntően átfolyó tőkének köszönhető). A korábban befektetett külföldi működőtőkék által indukált profitáramlások egyenlege természetesen a centrumnak kedvez. Számottevő profit – tőkefelhalmozó képesség - a külföldi tulajdonosoknál keletkezik. A periférián emiatt a bruttó nemzeti jövedelem (GNI_p) kisebb a bruttó hazai terméknél (GDP_p), ami vásárlóerő-paritáson és fejenként (konkrétan Magyarországon) 2-szer, abszolút pénzben (és globális világunkban igazából ez számít) 4-szer alacsonyabb az európai centrumban előállított összterméknél (GDP_c). A reláció megfordíthatatlan: az átlagosan 1,5%-2,5 %-os növekedési ütem az utóbbi másfél évszázadban nagyjából együtt mozgott a két régióban, és változásnak nincs jele.

GNI_p< GDP_p<< GDP_c< GNI_c

Továbbá a centrum államadósságát lényegében a centrum megtakarítói finanszírozzák, és ezért a finanszírozásáért az alacsony kockázat miatt a centrum államai gyakorlatilag nem fizetnek reálkamatot. A periféria államadósságát is döntően a centrum megtakarítói finanszírozzák, a periféria azonban folyamatosan 2-3-4 százalékos reálkamatot fizet ezért a finanszírozásért a magasabb kockázat miatt.

A külföldi kölcsöntőkék kamatai is a centrum felé áramlanak.

A perifériába irányuló kohéziós transzferek ezt csak részben ellensúlyozzák. Ezen pénzek felhasználása egyébként elméletileg sem növelheti a periféria hatékonyságát, mert döntően nem a piac allokál, hanem a – korrupcióval erősen fertőzött – bürokrácia. Kifejezetten káros egy nemzetgazdaságnak, hogy számos vállalat a pályázást, az egyéni kijárást gyakorolja, nem a piaci alkalmazkodást. Ez is egy olyan mechanizmus, ami konzerválja a periféria hátrányát.

Az európai centrum - a puritán Észak-Nyugat - valójában nem is költhet többet a szükséges minimumnál az elmaradottabb déli és keleti régiók konvergenciájára, mert akkor maga is lemarad az észak-amerikai és az ázsiai centrumokkal szemben. Ez országon belül is így működik: Észak-Magyarország nem konvergál Közép-Magyarországhoz, Szicília nem konvergál Lombardiához, és Kína belső területei sem konvergálnak Pekinghez, hanem biztosítják a kimeríthetetlen, olcsó munkaerő-kínálatot a centrumok számára. A centrumnak jól jön a jóléti olló által generált migráció a perifériáról.

Egy ezer éves kérdés: mikor érjük utol a nyugatot?

Nem vagyunk lojális intézet, amelyik sok pénzért előzési pályákat számolgat az ötéves tervek hangulatában, ezért - csak most - ingyenesen megadunk egy utolérési dátumot (bár legbelül tudjuk, hogy nem létezik ilyen):

(A modell statikus, mivel nem veszi figyelembe azt a körülményt, hogy a régiók gazdasági erejének közeledése megával vonja a vásárlóerő-paritás kiegyenlítődését. Ez azt is jelenti, hogy a közeledés folyamata valójában jobban elnyúlik, mint amit a statikus modell alapján kiszámolunk. Most az egyszerűség és a szebb eredmény érdekében használjuk ezt a képletet. Egy dinamikus modellben a periféria növekedési grafikonja nem metszi a centrum növekedési grafikonját, hanem csupán nagyon lassan közelíti. A modellünkben nem számolunk a periodikus válságok visszarendező hatásával sem (amikor általánban visszaáll az eredeti távolság), hogy ne vegye el végleg a kedvünket.)

A centrum GDP/fő_c értéke 2-szerese a periféria (Magyarország) GDP/fő_p értékének:

(1)  GDP/fő_c  = 2 * GDP/fő_p (vásárlóerő-paritáson)

Az európai periféria éves növekedési üteme (r_p) legyen hosszú távon 1,5 %, ami – az elmúlt 150 év tapasztalatai ellenére – optimistán másfélszerese a hosszú távon lassuló centrum 1 %-os növekedési ütemének (r_c).

Az n-edik évben a GDP/fő így néz ki a két régióban:

GDP/fő_c * (1+ r_c)ⁿ    és   GDP/fő_p  * (1+ r_p)ⁿ    

Azt szeretnénk, hogy ez a két érték egyenlő legyen az n-edik évben, ami az utolérés éve:

(2) GDP/fő_c * (1+0,01)ⁿ = GDP/fő_p  * (1+0,015)ⁿ     //  helyettesítünk az (1) egyenlet alapján:

(3) 2 * GDP/fő_p * (1+0,01)ⁿ  = GDP/fő_p  * (1+0,015)ⁿ    //  osztunk  GDP/fő_p  -vel:

(4) 2 * 1 * (1+0,01)ⁿ  =  1 * (1+0,015)ⁿ    // rendezünk: osztunk (1+0,01)ⁿ   -nel 

(5) 2 = (1,015)ⁿ / (1,01)ⁿ  = ((1,015) / (1,01))ⁿ  = (1,015 : 1,01)ⁿ   // osztunk a zárójelen belül:

(6) 2 = 1,00495 ⁿ    //  keressük n-t, vagyis a 2-nek az 1,00495 alapú logaritmusát:

log_1,004952  =  n  = 140,36 év

Vagyis tartósan kedvező körülmények között – és meg kell jegyeznünk, az elmúlt 150 évben nem volt ilyen tartós helyzet - nem is tart egészen másfél évszázadig, amíg Magyarország utolérheti a centrumot. Nagy buli lesz 2153. július 20-án.

Ne legyünk komolytalanok!

Elég megcélozni az EU átlagát, aminek jelenleg a 62 százalékán állunk. A képlet így néz ki: mivel 100% : 62% = 1,6 , ezért

log_1,004951,6  =  n  = 95,18 év

Vagyis tartósan kedvező körülmények között nem is tart egészen egy évszázadig, amíg Magyarország utolérheti az EU-átlagot. 2108. június 26-án nagy buli lesz.

Ha a növekedési rátánk kitartóan 3% lenne, miközben a környezetünké és a legfontosabb gazdasági partnereinké csak 2% – tehát évtizedeken keresztül az uniós növekedési átlag fölött növekednénk 50 százalékkal, amire a történelemben még nem volt példa -, akkor is 50 év lenne az időtartam, mialatt megközelítenénk az EU átlagát az életszínvonal tekintetében. A tartósan 3 %-os növekedést azonban gyakorlatilag kizárhatjuk - ha őszinték vagyunk.

Az EU átlagának elérése már csak azért is bűvészmutatvány lenne, mert az egy dinamikus nagyság, egy felfelé mozgó célpont. A velünk egy pályán versenyző összes többi ország tolja felfelé az átlagot. Recesszió idején – amiből mi biztosan nem maradunk ki - csökkenhet az átlag. Egy bármilyen átlag elérése azt feltételezi, hogy miközben mindenki állva bámészkodik, mi ludovikás huszártiszt módjára elnyargalunk.

Előzési és utolérési tündérmesével a politikai vezetők nem áltathatják tovább a társadalmat. Hamis illúziók számos rossz választáshoz vezettek eddig is. A „jóléti rendszerváltás”, a „hét százalékos növekedés” az „egymillió új munkahely” mind olyan ígéret, amiben csak csalódni lehet.

Táblázat: GDP változása Magyarországon és Ausztriában 1960-2012-ig:

(forrás: saját táblázat a KSH és a WKÖ (Wirtschaftskammer Österreich) adatai alapján):

A GDP volumenének változását mutató grafikonok egyértelműen mutatják, hogy az elmúlt fél évszázadban nem történt közeledés Ausztria és a Magyarország között. Sőt, nőtt a különbség: az osztrák GDP 1960 óta csaknem 4,5-szeresére, a magyar GDP csak 3,8-szeresére nőtt, és jelenleg az olló éppen tovább nyílik. Az abszolút különbség egy főre vetítve, euro-ban mérve nagyjából négyszeres volt 2012-ben csakúgy, mint 1960-ban.  A 70-es években – elzárva a világpiactól, az olajárrobbanás közvetlen hatásaitól megkímélve - Magyarország gyorsabban tudott fejlődni, mint Ausztria, ám ez a modell nem bizonyult fenntarthatónak. A megtorpanás és zuhanás évtizedei után a 2000-es években élénkülést láthattunk, ami főként a beáramló külföldi működőtőkének és kölcsöntőkének volt köszönhető. Amikor különböző okokból a külső források elapadtak, a magyar növekedés is elakadt. Ha hiszünk a szemünknek: nincs konvergencia. A grafikonok divergálnak.

A mélyben komoly erők hatnak, amik nem engednek felemelkedni a trendvonalról. Ez a realitás, lényegében ezer éve. A társadalom igényeit is a realitásokhoz kellene igazítani, ha nem akarjuk, hogy tovább romoljon a helyzet. Populista politikával viszont nagyobb lesz a baj. Ezt kellene a társadalom elitjének belátnia, és ezt kellene a társadalommal is megértetni. Nem a felzárkózás már a tét, hanem a leszakadás megállítása.

Az aktuális magyar gazdaságpolitika a centrum-periféria folyamatokon túl is gyengíti a növekedési potenciált: voluntarista, etatista, befektetés ellenes. Túlzott és improduktív az állami tőkeallokáció: termelő és szolgáltató cégek államosítása, stadionépítés, valódi verseny nélküli közbeszerzések, állami földek tényleges verseny nélküli bérbeadása és főleg a vele járó uniós pénzek átjátszása a hűbéreseknek, trafik-osztás lojalitásért, stb.stb.stb..

A közműcégek és energetikai cégek államosítása egyben ezek várható leépülését is jelenti (lásd: BKV, MÁV, az egész szocializmus). Felszámolandó cégek megmentése politikai indíttatásból, vagy a tulajdonos jó kormányzati kapcsolata miatt, továbbá a közműdíjak erőszakos csökkentése a szocialista-paternalista állam újjáéledését jelentik, ami valaha már működésképtelennek bizonyult. Megvan annak a szocreál bája, ahogy a jószívű vezető gondoskodik népéről. A társadalomban pedig erős a fogadókészség. A populista rendelkezések fő célja nem is egyszerűen a szavazatgyűjtés, hanem a közműcégekbe befektető külföldiek kiutálása az országból. Az esetleges anomáliákat lehetne kulturáltan is szabályozni, de nem ez a cél. Közeleg a pillanat, amikor a kormány – Vito Corleone hangján - visszautasíthatatlan ajánlatot tesz az üzletrészekre.

Egyébként a "rezsicsökentés" legfőbb haszonélvezője az a réteg, amelyik az egykulcsos szja által már jelentős többletjövedelemhez jut, mivel a valószínűleg sokkal nagyobb rezsiköltségnek a 10 százaléka is sokkal nagyobb, mint a szegényebb háztartások esetében. Végeredményben a szociális különbségek ezáltal is tovább nőnek. A felső középosztály többlettjövedelme és többlet-rezsimegtakarítása - mint  már láttuk - nem élénkíti a magyar gazdaságot sem a fogyasztási, sem a megtakarítási ágon, hanem hosszabb külföldi nyaralásban és új, német gyártmányú gépkocsiban testesül meg. Helyesebb lenne egy szociálisan jól célzott, fenntartható támogatási redszer kialakítása, ami egyúttal nem riasztja el a befektetőket sem. Megállapítható tehát, hogy a kormánypárti képviselők havi tízezres nagyságrendben csökkentették a saját rezsijüket, miközben havi néhány ezer forint/háztartás költségen - persze a közműcégek pénzéből - százezernyi hálás szavazóval növelték választónépük nagyságát. Már majdnem gratulálnánk is a hatalomtechnikai bravúrhoz, ha ez az intézkedés nem jelentene egyben egy újabb csapást a befektetési hangulatra. Befektetések nélkül pedig - főleg külföldi befektetések nélkül - nem lesz Magyarországon gazdasági talpraállás.

A beruházások aránya a GDP-hez mérten 15-17%-ra esett (optimális 20-24% lenne). A beruházások volumene közelíti az 1999-es szintet, és ami még sajnálatosabb, az 1979-es (!!!) szintet is. (lásd grafikon)

1979-től lényegében 15 éven keresztül csökkent a beruházások volumene. Ez egyik oka és indoka volt a rendszerváltásnak az egész keleti blokkban. Az 1995–öt követő 10 év a külföldi működőtőke és kölcsöntőke bevonásán alapuló beruházási fellendülés – és GDP-bővülés - időszaka volt. A 2005-ös csúcsot a beruházások stagnálása, majd zuhanása követte. A GDP - ugyan kisebb intenzitással és némi fáziskéséssel - követi lefelé is a beruházások alakulását. Ha tartós lesz a külföldi tőkével szemben folytatott kormánypolitika, akkor valószínű, hogy ismét 15 éven keresztül csökkennek a beruházások (2005-től 2018-20ig), a GDP stagnál, illetve csökken. A jóléti olló nyílik Nyugat-Európához képest, és országon belül is. A lemaradás miatt egyre feszültebb lesz a társadalom, és egy újabb „rendszerváltás” után ismét csak külföldi tőke bevonásával lehet majd megfordítani a negatív trendet. Az ország távolodik a centrumtól, ha nincsenek itt a centrumból jövő befektetők.

2.2 Természeti tényezők (N)

Magyarország nem rendelkezik jelentős ásványkinccsel, és semmi nem utal arra, hogy ez a helyzet a jövőben érzékelhetően jobb lesz. Az idegenforgalmi adottságok (hegyek, vizek) nemzetközi összehasonlításban gyengék. A mezőgazdasági adottságok jók, ám – tekintettel a hosszabbodó, egyre melegebb, egyre szárazabb nyarakra – fejlett öntözőrendszer nélkül nem lehet egyenletesen kimagaslót produkálni. Az öntözés bővítésével és jelentős munkaerő bevonásával fokozni lehetne a zöldség, a gyümölcs, és az ezekre épülő feldolgozóipar termelését. Külföldi működőtőke bevonása ezen a területen is érezhető javulást hozhatna, de ennek már az említése is hazaárulással ér fel a gyarmatosításra érzékeny közvélemény szemében (megjegyzendő: a „gyarmatosítók” elleni szabadságharc számos katonája és tábornoka egyben haszonélvezője a területalapú uniós támogatásoknak, amit ugye a „gyarmatosítók” finanszíroznak).

Miután uniós pénzekből felújítottuk a főtereket, felállítottuk az emlékműveket és a Kossuth téren visszaköszön a remek múlt, gondolni kellene egy földeket behálózó csatorna- és víztározórendszerre is, amivel az árvíz és a belvíz elleni küzdelem is hatékonyabb lehetne. Két nagy folyó szeli át az országot úgy, hogy nem használjuk ki a mezőgazdasági és az energiatermelési potenciálját.

A mezőgazdaságban a „magyar föld” visszafoglalása a külföldi gazdáktól a „zsebszerződések” elleni harc jegyében egyben jelentős, korszerű termelőkapacitás elűzését is jelenti. Ennek helyére valószínűleg gyengébb termelőkapacitás lép, kisebb tőkeerővel, alacsonyabb hitelképességgel. Minél jobban sikerül ez a „hazafias” politika, annál nagyobb visszaesésre lehet számítani a mezőgazdasági termelésben is.

Az állattenyésztésben azokra az ágazatokra kellene összpontosítani, ahol a takarmányozás hazai termelésből versenyképesen megoldható. Ebből kifolyólag pl. a magyarországi szarvasmarhatenyésztés - akár a hústermelésre, akár a tejtermelésre tekintettel - soha nem lehet olyan versenyképes, mint az állandóan csapadékos, zöld legelőkben bővelkedő nyugat-európai. Belátjuk, ilyen projektekre jelentős mennyiségű európai közpénzt lehet megszerezni, azonban az ország versenyképességét ez nem fogja növelni.